Egy kövér ember meséi
A szerkesztő előszava

Dédnagyapámtól sokat hallottam Huszár Károlyról, a neves rokonunkról, aki éjszakába nyúlva mesélte neki számtalanszor Hollywood-i történeteit. Sok-sok emlékezetes kalandja volt az Egyesült Államokban, abban az időben, amikor még a némafilm volt a szenzáció, Chaplin, Keaton és hasonló nevek voltak az esti mozik sztárjai. Sok akkori mágnás, filmsztár a barátja volt, hollywoodi villája kertjében tartott fogadásai széles körben ismertek és kedveltek voltak. Azt hiszem, kevés ember mondhatja el magáról, hogy az ő gulyásával égette meg száját Harold Lloyd, s öntötte le feketekávéval Adolf Zukort. Kitűnő barátságban volt például Samuel Goldwyn-nal, a Metro-Goldwyn-Mayer (MGM) filmtársaság egyik alapítójával és tulajdonosával.
Huszár Károly, vagy ahogy Amerika ismerte, Charles H. Puffy, a kor nagy nevettetője volt.
E sorozat által bepillantást nyerhetünk az 1920-as évek Hollywoodjának  kulisszatitkaiba, továbbá a híres Pufi-féle rakott káposztás és túrós csuszás elméletekbe.

2011-ben, Huszár Károly halálának 70. évfordulóján úgy gondoltam, itt az ideje annak, hogy méltatlanul feledésbe merült személyét újból bemutassuk, és ismét hozzáférhető legyen mindannyiunk számára az Egy kövér ember meséi című, 1935-ben Verőcén megírt, s szerzői magánkiadásban megjelent könyve. Újraszerkesztve, kiegészítve és fotókkal bővítve megjelentettem ismét, hogy hozzáférhető legyen bárki számára e remek kötet.

Charles H. Puffy egyike azoknak a magyaroknak, akikre méltán lehetünk büszkék, hiszen hetven év távlatából is respektálják külföldön, mint a film-burleszk műfaj egyik ismert és sokak által kedvelt személyét, a horrorfilmek hőskorának egyik ismert színészét. A százesztendős magyar kabaréműfaj pionírját is tisztelhetjük személyében, a vele megkezdődő magyar filmburleszk egyik jelentős személye, aki a film világában határainktól távol is nagy sikereket ért el.

A   www.charlespuffy.com   látogatói pedig részesei lehetnek Huszár Pufi visszaemlékezéseinek, egyenesen 1935-ből.

Kellemes, tartalmas időtöltést kívánok!
    Papp Olivér

Az elmondott és meg nem örökített szavaknak megvan az a nagy előnyük, hogy csak hatásukban maradnak meg és maguk a szavak eltűnnek. Lehet vitázni felettük, sőt ha kényelmetlenek, le is lehet tagadni őket.

Én, aki a beszéd embere voltam mindig, csak most érzem a kinyomtatott szó súlyát, amikor látom a saját megmerevedett és megmásíthatatlan lenyomtatott szavaimat. Mindenki nézheti, újra elolvashatja, mérlegelheti és bírálhatja, ahogy én is teszem más kinyomtatott írás-művekkel. Hogy vajon az értelemnek ezen a nagyítóüvegén keresztül is megállják-e a mondanivalóim a helyüket, mint ahogy a rádión keresztül megállották, az ennek, az én — irodalomban tett — első lépésemnek külön érdekessége részemre.

Mulatságos kis élet-mozaikoknak szánódtak ezek kis tarkaságok, egy kis útszéli filozófiával fölcifrázva. Ügynevezett könnyű táplálék, amelynek csak az a körülmény ad némi súlyt, hogy szívből jön, és hogy szívhez szeretne érni. Vidámságaim nem viccek és nem is levegőben lógó kitalálások, hanem mindig az életem egy-egy epizódján épültek föl. És éppen azért, mert tisztességes voltam és ebben a könyvben egy szót le nem írtam, amit nem hittem volna, és amit ne éreztem volna, bátran teszem ezt az írást minden jóakaratú ember elé, és ha annak olvassák, aminek én szántam: könnyű, értelmes, vidám szórakoztatásnak, akkor nem félek, hogy szégyent hozok vele sikerekről ábrándozó fejemre.

Boldog volnék, ha nem csalódnám ebben a reményemben.

Huszár Károly (Pufi)

El akarok menekülni egy félórácskára ezekből a mai nagy időkből, amelyeknek önök is, én is kénytelen tanúi vagyunk. Belemenekülök a naplómba, és így vissza akarom vinni önöket is, magamat is abba az időbe, amikor még szabadon repülhetett az ember ide-oda, és amikor még az országa határán kívül sem volt tilos, büntetendő cselekmény a munka — mint ma.  Tessék tehát egy félórácskára velem tartani és meghallgatni egyet-mást abból, amit egy olyan kövér ember élt, tapasztalt és talált följegyzésre érdemesnek, aki szívből szereti az életet. Ezen a kis utazgatáson nincs más belépti díj, mint az önök szíves figyelme. Mert az idő ma már nem pénz. Ma már annyi idő van, hogy a legtöbb ember már nem is tudja, hogy mit kezdjen vele.  Mintha megszaporodott volna az idő, fordított arányban az örömmel, amely viszont mintha megfogyatkozott volna. Tessék velem jönni bátran, ígérem, hogy hű sáfárja igyekszem majd lenni az önök nekem szánt figyelmének.

Szóval egyszer volt, hol nem volt, valamikor réges-régen, még 15 évvel ezelőtt, volt egyszer egy kövér ember, aki én voltam: a Huszár Puffy. Ennek a Huszár Puffynak sehogy sem tetszett mindaz, ami akkortájt itt Európában történt, fogta hát magát és elindult a nagyvilágba, hogy máshol új, nyugodalmasabb fészket rakjon magának. — Ez a szegény naiv kövér ember tudniillik azt hitte, hogy bajok csak itt vannak, hogy azok elől el lehet menekülni és azt is hitte, hogy egy felnőtt, 32 esztendős benőtt fejű ember a világ bármely részén még ugyanolyan gyökeret ereszthet, mint gyerekkorában otthon.

Szóval elindult és miután Bécsben és Berlinben a forradalmak, inflációk és egyebek formájában mindig utolérték a bajok és a nyugalmát sehol sem találta meg, gondolt egy nagyot és minden energiáját összeszedve, átutazott Amerikába és Amerikának is a túlsó végére, Hollywoodba…

Ebből az ő külföldi bolyongásaiból és hollywoodi tapasztalataiból fogok én most itt egyet-mást elmondani.

Hollywood! Holly annyit tesz, hogy tüskepálma, wood pedig erdőt jelent, ebben az értelemben. Tehát tüskepálma erdő. Ennél találóbb elnevezést még sohasem hallottam. Tényleg tüske, pálma és erdő ez a Hollywood. Nagyon sok ember irigykedése, vágyakozása és reménykedése száll Hollywood felé. Ide szeretne menekülni a legtöbb ember, akinek az élete nem sikerült. Pedig a tehetséges embernek mindenütt lehet szerencséje, nemcsak éppen Hollywoodban. A balszerencse pedig Hollywoodban tud a legnagyobb lenni a világon. A sok nagy szerencse tövében tudniillik fokozottan hat a balszerencse. De a sok kitrombitált jólét, a filmek elterjedtsége és az azokból sugárzó gazdagság, — rettentő sok gyanútlan kis emberbogarat vonz oda, éppen úgy, mint a sötétbe világító lámpafény a pilléket.

Valóságos mondakört font a sok reklám a világ filmközpontja köré, ami állandóan izgatja mindazok fantáziáját, akik Hollywoodban még meg nem próbáltak maguknak egzisztenciát alapítani. Mert más ám egy várost megtekinteni és más abban megélhetést teremteni. De más ám! Hajajajj, de más!

Lent jártam egyszer a Vaskapu körül és mikor megláttam az óriási Dunát, vágyam támadt, hogy meglássam egyszer azt a helyet, ahol a Duna, ez az óriási természeti jelenség világra buggyan és később olyan sok folyót, ilyen óriási folyammá dagaszt. Nagy csalódás ért, mikor megláttam a tenyérnyi kis csepegő erecskét, a később hatalmas folyammá dagadó jelentéktelen Duna-magzatot. Szinte el sem akartam hinni, hogy abból az ott kicsurgó pár vödörnyi vízből nő ki Európának, de az egész világnak egyik leghatalmasabb folyama. De nagyon sok élénk fantáziájú Hollywoodba vágyó ember járna hasonlóképpen, ha elkerülne oda.

Én a közismert mottóval indultam útnak: ha annyinak sikerült, ha annyi ember lett ott híres és nagy, miért éppen én volnék az, akinek ne sikerülne? Elhatároztam tehát, hogy megpróbálom és, hogy a film nagy népszerűségéből egy karajjal magamnak is szelek. És megpróbáltam.

Roda Roda a kitűnő író jellemezte egyszer legjobban a film népszerűségét. A csákó és kalap című darabját vették fél filmre és megkérték, hogy ő is vállaljon benne egy szerepet. Érdekesség kedvéért el is játszotta a tábornok rövid és lényegtelen szerepét. Egyszer vonaton utazik és amikor kiszáll, leveszi a bőröndjét, amelyen olvashatóvá vált a neve. Amikor a szemben ülő kislány meglátja azt, izgatottan odaszalad és autogramot kér. Mindjárt gondoltam, hogy ön Roda Roda, a nagyszerű filmszínész, — mondta — de bizonyos csak most lettem benne, amikor a nevét a bőröndjén megláttam. Harmincöt esztendeje írok a világ minden lapjába, — mondotta Roda Roda — színdarabomat sok ezerszer játszották, számtalan könyvem jelent meg mindenfelé és ez a fruska onnan ismer, hogy egyszer életemben egy jelenetet játszottam a filmen. Hát ez a film. Engem is a filmnek ez a nagy lehetősége csábított, mert hiszen a népszerűség végeredményében — egzisztenciát jelent.

Hollywoodban, a filmiparban sok ezer aranyásó leselkedik a szerencséjére. Igen sok közülük nem is színész, mégis sztár akar lenni, nem is író, mégis darabíró szeretne lenni, fogalma és köze nincs a színészethez és mégis rendező szeretne lenni. Mintha bizony a hely megváltoztatná az ember képességeit és gyarapítaná tudását. De mivel Amerika és különösen Hollywood a korlátlan lehetőségek városa, itt minden meg is történhetik. Ma talán már nem annyira, mint „réges-régen”— 10 évvel ezelőtt, — de előfordul ilyesmi igen gyakran még ma is.

Én Hollywoodba egy a német hadseregből kivált lovastiszttel utaztam a vonaton. Arca szabályosan össze volt szabdalva és szemében ott feszült a tipikus monokli. A jellegzetes német katonatiszt civilben, ő is a filmhez ment. Biztos volt a sikerében, pedig életében nem próbálkozott se filmmel, se színpaddal. Bár a színházat, — amint mondotta — nagyon szereti. Különösen az operát. Sőt az elutazása napján is operában volt, ahogy előadta. Na és mit adtak, — kérdeztem én.

— Ja, was gegeben wurde, hogy mit, — felelte és elgondolkozott… — Eh… öh… eine grosse Oper (egy nagy operát) — válaszolta. — Na, igen-igen, — faggattam tovább, — de milyen nagy operát? Ja? eh… öööh… eine sehr schneidige grosse Oper, den Titel hab’ ich schon vergessen (egy nagyon sneidig operát, a címét már elfelejtettem). — Sneidig operát? —érdeklődtem tovább — mi volt a tartalma? — Ja, der Inhalt (Igen a tartalma), eeeh… ööh… igen: Zivil schoss auf Obst,— mondta németül (civil almára lőtt. Olyan jjattogó hangon mondta ezt, mintha egy lovas escadront vezényelt volna. — Civil almára lőtt? — ismételtem magamban,

— Ááh, tudom már, a Tell Vilmost játszották. — Ja, ja, — vágott a szavamba — dieser Wilhelm Tell, das war er. Ja (az a Tell Vilmos, az volt az).

Ilyen színpadi készültséggel ment ki Hollywoodba ez a barátunk és jött, hitt magában és győzött. Eleinte statisztálgatott, később, mint remek lovas, cowboy filmekben lovagolt, majd ő lett az egyik legnagyobb gyár katonai szakértője, aki a filmekben előforduló katonai és hadászati jeleneteket szakszerűen beállította. Remekül végezte a dolgát és nagyszerű egzisztenciát teremtett magának.

A kitartás, ami lényegében nem egyéb, mint a sikertelenségek elviselése, mindig és mindenütt nagy erény, de Hollywoodban és általában Amerikában, ahol nem csak küzdelem és balszerencse, de szerencse is leselkedik minden utcasarkon, ott különösen az. Az állhatatos és kitartó emberek ott úgyszólván mindig boldogulnak és révbe érnek. Nagyon sokszor egész máshová érnek el, mint ahová indultak, de elérnek valahová, ahol földi létüket anyagiakkal elláthatják. Hasonlít az ilyen ki-ruccanás a sorsjátékhoz, ahol az ember a főnyereményt reméli, a kisebb nyereménnyel is megelégszik és végül boldog, ha visszanyeri a sorsjegy árát.

Sokszorosan nehéz persze valamint elérni annak, aki nem bírja a nyelvet. Aki addig, amíg azt el nem sajátítja, csak akarni tud. Az amerikai nagyon kedves az idegenhez. Legalábbis „régente”, 5—6 évvel ezelőtt még az volt és nem veszi rossznéven, bármilyen hibásan is beszéli az idegen a nyelvet, sőt örül, hogyha valaki az ő nyelvén akar és igyekszik beszélni.

Az angol nyelv megtanulásának Amerikában három állomása van, Az első, amikor a jövevényt nem értik és ő sem ért senkit. A második, amikor őt valahogy megértik, de ő nem érti meg, amit neki mondanak és a harmadik, a végállomás, mikor őt is megértik és ő is megérti, amit neki mondanak, személyesen és telefonon egyaránt.

Az idegen, ha valamely állam nyelvét nem bírja és természetesen érzi, hogy a saját anyanyelvét nem használhatja, akármilyen törve is, de valamilyen általa ismert idegen nyelvet használ, mert érzi, hogy idegenül kell beszélnie. Olyan ez, mint mikor a felnőtt ember egy kisgyerekkel beszél és igyekszik átvenni a kisgyerek gügyögését, azt hívén, hogy a kisgyerek így inkább megérti.

Az Amerikába vándorolt magyar paraszt angol nyelvezetéről, amely teljesen különálló és rendkívül mulatságos angol-magyar nyelvkeverék, könyveket lehetne írni. Pittsburgh környékén vannak bányák, amelyekben a munkások túlnyomó része magyar, — ahol az angol munkások hamarabb tanulnak meg zamatosan magyarul, mint a magyar paraszt angolul.

És magyar mégis mindenütt van. Amerikában és az egész világon. Mikor én kiértem és eleinte nagyon furcsán hatott rám, hogy még az almáskofa is angolul be-szél, egy philadelphiai vendéglőben ültem egy magyar társasággal. Mellettünk az egész est folyamán egy nagy társaság kizárólag angolul beszélgetett és én, hogy kis mulatságot szerezzek az asztaltársaságomnak, odaléptem a szomszéd asztalhoz. fölemeltem az asztalon álló gyufatartót és bocsánatkérő hangon, mint aki a gyufát akarja kölcsönkérni, azt mondtam: Pukkadj meg a neved napjára! Igen? Mire az egyik amerikai úr, aki addig egy szót sem beszélt másképp, mint angolul, nagyon kedvesen azt mondta: Azt éppen nem, de parancsoljon, a gyufát elviheti. Leforrázva álltam odébb.

Mexikóban, Tijuanában, — amely határszéli városka, különösen a prohibíció alatt Kalifornia mulatóhelye volt, szabad az alkohol, a lóverseny, a szerencsejáték és ezen kívül minden, ami Kaliforniában tilos. Hogy az odaérkező amerikaiak egész napjukat teljesen kihasználhassák. már reggel 8-kor vígan szól az egész kis városkában a zene, folyik a pezsgő és a mindenféle hazárdjáték az utcai játékgépeken és a kaszinóban. Tijuanában minden házacska mulatóhely, amelyek amerikai mulatótelepítvényesek tulajdonai. Egy ilyen mulató expedíciónk alkalmával az egyik kis viskóban rendelésünk nélkül — Amerikában ismeretlen — legfinomabb magyar székely káposztát szolgáltak föl nekünk és azt követőleg pedig kifogástalan tejfeles, tepertős túrós csuszát. A rejtély titka Kulovics Béla gyerekkori játszótársam volt, akivel a II. kerületi Medve utcában, együtt koptattuk az elemi iskola padjjait és aki annak a mulatónak tulajdonosa volt.

A lóversenyek Tijuanában már délelőtt kezdődnek, hogy minden embernek elég módja és ideje nyíljon a játékszenvedélyének kielégítésére. Mi is kimentünk, és ahogy a mázsálónál állunk, egy furcsaképű karikalábú, suvickfényes bőrű néger zsoké halad el előttünk. Odaszólok a mellettem lévő barátomnak: Ezt nézd pajtás, hogy ez micsoda ronda pofa. Az ébenfekete bőrű tijuanai néger zsoké erre visszafordul, és hamisítatlan magyarsággal odaszól: Maguknak nem tetszem? Majd a maguk kedvéért csináltatok másik pofát magamnak. Mikor elakadt lélegzetem újra visszatért, beszédbe elegyedtem vele, bocsánatot kértem és hamarosan kisült, hogy az illető egzotikus amerikai néger zsoké Mexikóban, itt született Budapesten és egyik budapesti mulató népszerű néger portásának a fia, aki iskoláit Budapesten végezte. Mikor én ezt meghallottam, mintha mindjárt jobban tetszett volna a képe. Én egy kínos félórácska alatt ezt el is hitettem vele és nagyon jól összebarátkoztunk. Legalább is én azt hittem, mert végül kisült, hogy a lóversenyen a nekem adott összes tippjei egytől-egyig lemaradtak. Én teljesen letörtem és ezt a kalandomat „a karikalábú néger bosszúja” címen még is írtam. De nem közölték sehol. A néger bosszúja tehát teljessé lett.

A legérdekesebb találkozásom magyarokkal külföldön a következő volt: A Csendes Óceán partján fekvő mexikói városkáknak Mexikó belsejével semmiféle összeköttetése nincs. Ezeken a járatlan és járhatatlan utakon autótúrára indultunk egy kedves barátom, meg én. Az őstermészetnek ebben a zavartalan dzsungelében úgy éreztük magunkat, mint valami híres Ázsia- vagy Afrika-kutató. Calexico városkába akartunk jutni. Cal- California eleje és exikó- Mexikó vége. Így alakul ki a szó: Calexico. Telegráfpóznák jelezték csupán az úttalan utat. Észrevétlenül, hirtelen ránk esteledett hosszú bolyongásunkon. A hepehupás utak úgy felrázták belsőnket, mint valami orvosságot használat előtt. Ott állottunk teljesen ismeretlen tájakon, fáradtan, elcsigázva, tanácstalanul. Vissza már nem mehettünk, mert sötét volt, az ismeretlen erdőkben való meghálás nem látszott valami biztonságosnak, hálóhely után kellett hát néznünk. Sehol az egész látóhatáron egy ház, vagy viskó. A helyzet mindinkább kényelmetlenné vált, amikor egyszer csak nagyon-nagyon messziről, valami gyertyaszerű, pislákoló fény integetett felénk. Fény: lámpa, lámpa: ember, ember: szállás. Siettünk hát oda. Hogy rohantunk a fény felé, amelytől helyzetünk megoldását reméltük és kezdtem megérteni a pilléket, amelyek olyan messziről rohannak a fény felé, bizonyára szintén helyzetük megjavulását várva attól. Odaértünk a házacskához, amelyet 3—4 apróbb faviskó vett körül. Út vezetett oda az erdő széléről, az út végén fából diadalív, amelyre nagy betűkkel rá volt festve a házacska helységneve, Jacumba Hot Springs. Odamentünk a házacska kapujához és bezörgettünk. Egy nagyon öreg, szakállas ember nyitott ajtót. Úgy nézett ki ez a totyogó öreg bácsi, mint a mikulás: pirospozsgás arc, hosszú hófehér szakáll, erős derék, a fején kucsma a lábán pedig bő csizma. Derűs kék szemeivel mikor ránk-nézett, láttuk, hogy ő nem fél tőlünk és így mibelőlünk is elszállt minden gyanakvás. Elmondtuk, hogy mi járatban vagyunk, és hogyha lehet, — meg szeretnénk ott hálni az éjszaka. Ő nagyon barátságosan betessékelt a házba, ahol egy másik, talán még az elsőnél is öregebb bácsikát találtunk. Bemutatkoztunk egymásnak és miután érthetetlenül elmormoltuk kölcsönösen neveinket, beszélgetésbe fogtunk, amelynek folyamán házigazdáink elmondták, hogy ezek a mexikói meleg források már vagy 50 esztendeje az ő tulajdonuk és, hogy a kitermelt meleg vizet hetenként kétszer szállítják el ökrösfogaton Calexicóba, ami oda gyalog egynapi járásra fekszik. Mikor a beszélgetésünkben egy kis szünet állott be, odaszólok a barátomnak magyarul: Nem lehessen tudni, hogy hol vagyunk, — mondom, — tehát felváltva fogunk aludni. Még tovább akartam beszélni, amikor az idősebbik mikulás bácsi remegő hangon meg-szólalt: — Az urak magyarok? — Én úgy éreztem magam, mintha valami kísértet játszana velem. Földbegyökerezett lábbal állottam ott és egy darab ideig hang nem jött ki a torkomon. Aztán félve megszólaltam: igen… igenis kérem. — Hát maguk is magyarok? — Hát persze, hogy azok vagyunk, — felelték, aztán odajöttek és megöleltek minket. Vég nélküli kérdezősködésünkre aztán apránként a következőket tudtuk meg. Az idősebbik bácsi 94 esztendős, Kossuth Lajossal ment ki Amerikába, ahová akkor még 31 napi tengeri vitorlázás után értek el. Kecskeméten született és Spitzer Ignác a neve, ott is nevelkedett és iskolázott, amíg a szabadságharc idején beállott katonának és előbb Aulich tábornok mellett volt, majd később Kossuth Lajos vezérkarának volt ordonánca, aki többedmagával önként követte Kossuth Lajost az emigrációba. Amerikából hosszas hányattatás után eljutott Mexikóba és ő talált rá először erre a gyógyvízre, amelyet aztán Jacumba Hot Springsnek nevezett el. Öccse, a fiatalabb mikulás, 17 évvel később jött ki utána.

Meghatva habzsoltuk ezt az elbeszélést és mikor a végére ért, ámulva kérdeztük meg, hogy miképpen lehet az, hogy ennyi idő után, még ilyen gyönyörűen beszélnek magyarul. — Hát kéröm, — mondták — magyarul nem lehet elfelejtöni, annak, aki nem felöjti el, hogy magyar. Aztán mög mi mindig magyarul imádkozunk. — Ezzel odament egy ládához, abból kivettek egy nagy újságnagyságú papírost, ami piros, fehér, zöld színnel volt körülfestve és elkezdték belőle — öreg, remegő hangon — énekelni a Himnuszt. Isten áldd meg a magyart… Végigénekelték a Himnusznak mind a nyolc strófáját, mi meg a sírástól fuldokolva hallgattuk és alig bírtunk magunkkal.

Aki még nem szakadt el hosszú időre a földtől, amelyen a napvilágot meglátta, és amelyen nevelkedett, talán nem is érti meg annyira ennek a találkozásnak a megrendítő hatását, de nekem, aki akkor már hetedik esztendeje éltem idegenben, egyik legfelejthetetlenebb estém volt ez a Jacumba Hot Springs-ben, a mexikói vadonban elhangzott magyar imádság, két, — évtizedek óta hazájuktól távol lévő öregember ajkáról.

Külföldi bolyongásaimon találkoztam én mindenféle magyarral, köztük igen sok olyannal, akik magyarul már alig tudtak, de idegen nyelven is büszkén vallották magukat magyarnak.

Az amerikaiak szeretik a magyart és ezt a szeretetüket a magyarok iránt még Kossuth Lajos alapozta meg, akinek a washingtoni szenátusban tartott angol beszédét még ma is tanítják az iskolakönyvekben.

A magyarok Amerikában és különösen Hollywoodban elért nagy eredményeit csak az tudja igazán értékelni, aki tudja, hogy milyen nehéz az idegennek megszokni az ottani életet. A teljesen más gondolkozás, világnézet és életfölfogás annyira elüt a miénktől, hogy az ebbe való beilleszkedés már egymaga is nagy és nehéz föladat. Rávilágít erre egy kis epizód, amelyet egy nagyon kedves Amerikába származott magyar barátom házában láttam, akinek elemibe járó kisfia egyik írásbeli gyakorlatára — százas, — tehát legkitűnőbb — osztályzatot kapott. Az európai apa gyengéden vonta magához amerikai gyermekét és meg akarta jutalmul csókolni. Az amerikai gyerek a jutalmat nem vette át, félretolta édesapját és azt mondta, ne csókot adjál, hanem inkább 10 centet, abból legalább van valami hasznom. Természetes hát, hogy az ilyen gondolkozású gyerekekből más emberek válnak, mint a mieinkből. Nem jobb, nem rosszabb, de más.

Hollywoodban még egypár évvel ezelőtt is sokkal kevesebb és lényegtelenebb megpróbáltatásokon kergette keresztül a sors az embereket, mint nálunk Európában, ahol 450 millió ember él ugyanakkora területen, mint amekkorán Amerikában 130 millió.

Ennek a gazdaságilag könnyebb életnek következtében az emberek vidámabbak, bátrabbak voltak és minden ember lényének alapja az optimizmus volt. Minden bajjal szemben a vigasz és a hit a győzelemben.

Láttam egy embert totyogni az utcán, aki mindkét szemére vak volt és egyik karja hiányzott, a nyakában egy tábla lógott, amire nagybetűkkel ez volt ráírva: „Lehetne ez még sokkal rosszabbul is”. Beszédbe elegyedtem vele és megkérdeztem, hogy érti ezt a fölírást. Azt mondta: „Hajaj uram, képzelje el, hogy néznék ki, ha süket is volnék, vagy egy lábam is hiányoznia”. És én rájöttem, hogy igaza van, mert amíg a magunkfajta ember egész életén át azokon a bajokon búsul, amik érik, ő, az optimista, egész életén át azoknak a bajoknak örül, amik elkerülik. Ez az optimista világnézet segíti át őket az élet nehézségein is és ez teszi őket olyan végtelen könnyelműekké, amilyenek. Ők szentül hiszik, hogy a „Gombház, hej, ha leszakad, egy helyébe száz is akad.” És mivel hiszik, hát rendszerint akad is.

A játék az amerikainak vérében van. Én láttam ilyen tipikus amerikai hazárdjátékost, aki mindenbe a világon fogadott. Egyszer autón utaztunk együtt, amikor az eső esett és az ablakokat be kellett csukni. Az esőcseppek vígan peregtek végig az ablakon. A barátom rögtön fogadást ajánlott, hogy melyik esőcsepp ér előbb az ablakráma aljába. Mondhatom, roppant érdekes játék, amelyen mindkét fogadott esőcseppnek mindvégig van esélye. Mikor az egyik csepp már 1—2 centiméternyire van a céltól és a másik még az ablak közepén kacskaringózik, akkor egyszerre csak a hátul kullogó cseppecske beleszalad egy másikba, az egy harmadikba, megdagad és puff, egy csepphosszal előbb gördül a célba, mint a vezető másik.

Pasadenában a Hollywood melletti tündérszép városban van egy szálloda, amelynek optimista tulajdonosa kötelezi magát, hogy minden ott lakónak visszafizeti a lakásért és kosztért járó díjat azokon a napokon, amelyeken nem süt ki a nap. De nem lehet mindazt felsorolni, amibe az amerikai fogadni hajlandó. Fogadni, mert a fogadás, az előtte szent. Az lehet, hogy a családja éhezik, az lehet, hogy rajta nincsen ing, de az nem lehet, hogy amerikai az elvesztett fogadást meg ne fizesse, mert mikor az elvesztett fogadást megfizeti, már bízik a legközelebbi fogadásában, amelyet megnyerhet. Egyik legnagyobb amerikai vállalkozó új vállalkozásba akart fogni és arról költségvetést készíttetett magának. A költségvetés kisütötte, hogy a tervezett vállalkozást nem lehet megcsinálni, mert túl nagy rizikóval jár. Mikor a hatalmas nagyvállalat vezetője átnézte ezt a gondosan megszerkesztett költségvetést, azt mondotta, hogy a tervezett vállalkozást megcsinálja, mert a számítások hiányosak, a költségvetésben ugyanis az ő szerencséje nincsen fölvéve, már pedig az ő 30 éves múltjában a szerencse a legaktívabb tétel, amire ő minden vállalkozásában biztosan és eredménnyel számított. Aki a szerencséjében nem hisz, az ki se mozduljon a szobájából. Egész bizonyos, hogy nagyon sok igazság van e mögött az életfelfogás mögött.

Hogy mindebbe a sok másféleségbe beleélje magát az ember és hozzáformálódjék, ahhoz nagy energia, frissesség és rugalmasság kell, csak úgy, mint az ottani egyéb életmód és koszt megszokásához. Hogy a hollywoodi mi mindenfélét eszik össze-vissza, ami a mi gyomrunknak idegen, abból csak egy-kettőt akarok itt megemlíteni.

Van egy avokádó nevű japánból odatelepített faggyú ízű körteformájú gyümölcs, amit majonézzel öntenek le, mielőtt megeszik. És megeszik. Az ananászt szintén majonézzel öntik le. A világ legremekebb görögdinnyéjét besózzák, bepaprikázzák és beborsozzák. A cukordinnyénél megelégszenek azzal, hogy jó vastagon megszórják paprikával. Van egy italuk, amit úgy hívnak, hogy coca-cola. Ők nagyon szeretik. Engem valami szappanos ízű fejmosó vízre emlékeztet. A candy-jük, vagyis a cukorkájuk, olyan émelyítően édes, mint a szacharin. A rágógumijuk, ami szintén nem európai gyomornak való, és amit egy másfélórai rágcsálás után rendesen az ülés alá ragasztanak, olyan, hogyha véletlenül valaki beleül, vagy belelép, eldobhatja a ruháját, vagy a cipőjét. A mézédes szirupjaik, amikkel a tésztáikat öntik le, a kesernyés olajbogyók, különféle gyökerek, úgyszólván nemzeti eledelek. És mire mindezeket megszokja és megszereti az odacsöppent idegen és megszűnik csodálkozni azon, hogy délben a filmvendéglői asztalnál együtt ebédel Don Juan és VIII. Henrik angol király és hogy Tarzan – Johnny Weismüller – és a majom, együtt ülnek a Cadillacben — mondom, — mire mindezeket megszokja, rendszerint észrevétlenül megszokta és megszerette az angol nyelvet is és megindul a bevándorolt idegen amerikai életének a beteljesedése: a siker és a gazdagság felé.

De legyen bármilyen sikeres és gazdag is egy felnőtt korában kivándorolt ember élete Amerikában, az itthoni életet el nem felejti soha, mert ha talán sikertelenebb is, szegényebb is volt az, tudja, hogy az mégis csak melegebb és ízesebb.

— Uram! — mondta a hamburgi hordár — ha ez így tart tovább, itt vér fog folyni.

— Kinek a vére? — kérdeztem.

— Azt nem tudom — mondta —, de vér fog folyni, mert ezt már nem lehet bírni.

Hamburgban hat milliárdot fizettem a reggelimért, 15 milliárdot az ebédemért és 24-et az egynapi szállodai szobámért, amikor elindultam a kikötőbe, hogy a tengerentúlra emigráljak.

Ebben a förtelmes hangulatban léptem a „Laconia” fedélzetére, ahol 10 méterre a teljes dezoláltságtól, a régi, igazi szép béke tisztasága, nyugalma és jóléte fogadott. Valahogy úgy éreztem magam, mintha pusztító szél- és hóviharból jól fűtött, meleg szobába léptem volna.

És elindultunk. Elindultunk teli reményekkel az ismeretlenbe, a semmibe, a bizakodók Mekkájába: Amerikába. Mert ez tulajdonképpen a helyes mentalitás: szeretni az életet és nem félni tőle. Rájöttem, hogy az igazi, konstruktív élet alapja nem a meggondolás, megfontolás és elővigyázatosság, hanem a kimeríthetetlen hit a  „jobban”.  A  „próba: szerencse”.

Pedig hej, de sok mindenféle jár az ember fejében és szívében. Hogy marakodik benne a remény a kétellyel, amikor 38 éves fejjel nekilendül új életet kezdeni.

Azt mondják, hogy az ember úgy tanul meg legjobban úszni, ha bedobják a vízbe. Ez igaz. Mint ahogy az is igaz, hogyha azután nem tanul meg, hát elmerül. Ugyanúgy volt ez Amerikával is. Volt — mondom —, mert ma már bizony alig van másképpen, mint nálunk, vagy akárhol másutt a világban.

Egy szót sem tudtam angolul. Annyira, hogy a hajón első nap háromszor rendeltem birkapecsenyét különböző formában, amit pedig egyáltalán nem bírok el.

Reménykedések és kételkedések között telt el az út New Yorkig, ahová, amikor megérkeztem, — de már a hajón is — az volt számomra a legnagyobb élmény, hogy a pénz — a dollár — egész nap és mindig száz centet ért és az egész utamon nem változott semminek sem az ára. Ez a berlini pénz-tohuva-bohu után nagyszerű érzés volt.

Minden New Yorkba utazó ember a legnagyobb vihart éli át. A legnagyobbat, amit 20—30 esztendeje a tengeren volt. Legalább is ő így érzi. Kapitányunk, Mr. Brown, megérkezésünkkor nyilatkozott, hogy harminc éves  tengerészkedése alatt ez volt a legrosszabb átkelése. Hát bizony rossz volt. Nekem legalább is igen-igen rossz.

Már napokkal, sőt hónapokkal indulásom előtt rettegtem a tengeri betegségtől. Könyveket bújtam, tengereket járt embereket kutattam fel, hogy megtanuljam a védekezést a tengeri betegség ellen.

Az ember — én úgy tapasztaltam:— cselekedjék a belátása és saját megítélése szerint és ne kérjen tanácsokat. Ahány emberrel beszéltem, annyiféle tanácsot kaptam.

Az Egyik: Hja, barátom, nem szabad enni, hogy a gyomor üres legyen.

A Másik: Sokat kell enni, hogy a gyomor ne legyen üres.

A Harmadik: A tengeri betegség sohasem gyomor-, hanem agybaj, nem szabad gondolni rá.

A Negyedik, egy öreg tengerész: Ugyan kérem, a tengeri betegség csak svindli. Nincs is.

Az Ötödik, hatodik és hetedik, mind csalhatatlan szereket ajánlott.

A Nyolcadik: Tornát, sok mozgást ajánlott és eltiltotta a tengerre való nézést.

A Kilencedik: Folytonos ágyban fekvést és altató porok szedését.

A Tizedik azt ajánlotta, hogy tegyek egy nagy flaska cognacot a fejpárnám mellé, hogy rosszullét esetén mindjárt egy nagyot húzhassak az italból.

Ezeknek a tanácsoknak az útvesztőjében sorsom már meg volt pecsételve. Lassanként ezeknek az össze-vissza tanácsoknak a hullámzó viharában már utazás nélkül is rosszul lettem.

Én a tanácsok közül kiválasztottam a nekem leginkább megfelelőket: sokat ettem és a fejpárnám mellé odahelyeztem egy háromcsillagos nagy üveg MARTELL-cognacot.

Kíváncsian szaglásztam körül ezt a nekem idegen, rettentő nagy bárkát és bújtam az emeletek útvesztőit, várva a földindulást, égszakadást, amivel ez az óriási „propeller” meg fog indulni. Mert gondoltam, ha már egy pesti kis propeller a fütyülések, csengetések és kommandók tömegét szórja a világba, mielőtt nekivág a pusztító dunai áradatnak, hogy a Bomba-térről az Országházat vagy Vigadót elérje, akkor egy ilyen hodálynak a tengerentúlra indulásánál biztosan ágyúkat fognak elsütögetni.

De nem. Mire följöttem szemleutamból, már javában ment a hajó és csodálatosképpen remekül éreztem magam.

Este a kabinomban éppen azt álmodtam, hogy mennyire nincs semmi bajom, amikor telirakott gyomrom felriasztott ebből a szép álmomból. Rosszul éreztem magam. Kétségkívül rosszul. Valahogy úgy, mint amikor az első szivaromat szívtam el. Ah — mondtam —, a tengeri betegség képzelődés, tehát ne képzelődjünk. És igyekeztem magam meggyőzni, hogy semmi bajom. Hogy jobban meggyőzzem magam, előkaptam a jó konyakot és egy kiadós kortyot húztam belőle. Siettem tovább aludni. De hiába. A hajóval együtt én is hánykolódtam. A hullám kilódította a hajó farát a vízből és a levegőben kapálódzó csavar agyvelőbe hatoló zörgéssel rázta a hajót. Azután újra lesüllyedt a hajó fara, és amikor a hajó lesüllyedt, bennem minden feltolakodott. Szóval bennem is már nagy vihar dúlt. A konyakosüveg hét decije nagyon hamar elfogyott és csak fokozta bennem a szörnyű vihart. Én tisztában voltam, hogy csak percek kérdése a teljes összeomlásom. Még próbáltam magamtól távol tartani a rosszullét gondolatát, de ez már inkább csak a zászló becsületéért való végső erőmegfeszítés volt. A vihar újból kiemelte a hajó farát, a csavar újra megrázta a hajót és a hajóval együtt a már amúgy is összerázott agyvelőmet. A hullámok sisteregve csapkodták a hajó falát és loccsantak szét a fedélzeten. Én már tudtam, hogy jaj, most megint le fogunk süllyedni és akkor bennem megint minden felborul. Irgalmatlanul kapaszkodtam az ágyam szélébe, de hiába, a vészes pillanat vészesen közeledett. Magatartásom már szinte hősies volt, de hiábavaló. Végre is, látva a pusztítást, amit a hálótársamnál okozott és hallva annak keserves nyögéseit, hogy „oh mon Dieu, oh mon Dieu”, én is átadtam magam a megváltozhatatlannak és nagyon, de nagyon beteg lettem.

Tudtam, hogy nehéz Amerikába kijutni, de hogy ilyen nehéz és hogy ennyi bajjal jár, azt sohasem hittem volna.

A ragyogóbbnál ragyogóbb pecsenyék, amelyek a „Laconia” vég nélküli étlapjain ékeskedtek, így váltak tantaloszi kínokká, mert bizony én tíz hosszú napig — az első nap oly gyönyörrel gusztált ételeinek — még a gondolatától is rosszul lettem. Keserű tea, erőleves, kétszersült és hasonlók voltak az eledelem a sok finomság helyett.

De végre is egy reggel, amikor feljövök a fedélzetre, köröskörül a híres felhőkarcolók tömege. Kis propellerek dörgölődznek a hajónkhoz, vagy 50—60 ember mászkál föl a leeresztett lépcsőkön és egy-két perc múlva fotografálók gyűrűjében állok. Egy úr bemutatkozik, közlik velem, hogy az appartementom a Waldorf Astoriában már vár, ő mindenről gondoskodik, ezek az emberek a legnagyobb New York-i lapoknak a riporterei, akiket ő rendelt ki a fogadtatásomra, mert ő fog engem Amerikában menedzselni. Elém tett egy írást, hogy minden jövedelmem harminchárom és egyharmad százaléka az övé, viszont amíg szerződést szerez, heti 300 dollárt fizet nekem, és ezen felül minden költségemet ő fedezi. Én aláírtam. Azután megindult a fotografálás. Amint üdvözlöm Amerikát. Amint sírok a boldogságtól, hogy Amerikába érkeztem. Ahogy megvetéssel dobok el egy konyakos flaskát és búcsút intek az alkoholnak, lévén akkor még prohibíció Amerikában. Ahogy a kabinomban alszom, ahogy búcsúzom a kapitánytól és ki tudja még mennyiféle pózban. Egyórai súlyos macera után végre lekerültem a hajóról. Persze lefotografáltak, amint amerikai földre teszem a lában és egy újabb órai vámvizsgálat után elindulhattam a szállodámba. Az egész azt a benyomást tette rám, mintha bolondházban lettem volna.

Mikor a Waldorf Astoriába érkeztem, amely egész Amerika egyik legfinomabb, legelőkelőbb és legdrágább szállodája, már voltak ott újságok, amelyekben fényképeim és a velem folytatott interjúk jelentek meg. Szinte elképedtem a lényegtelen hülyeségeken, amelyeket állítólag én mondtam. Hogy 30 nagy kofferem van, 300 ingem, 40 kalapom, 20 pizsamám és azért ennyi, mert én olyan kövér vagyok, hogy sehol semmit sem kapok készen, csak abban az európai üzletben, ahol születésem óta vásárlok — ami mellesleg megjegyezve igaz. Azt mondták, hogy ez remek reklám és dűlni fognak a szerződési ajánlatok.

Bevonultam a „lakosztályomba”. És vártam. Nem is kérdeztem árat, hiszen nem én fizettem. Térdnadrágos inas szolgálta fel a reggeliket és ebédeket, boldogan hívtam meg szegény New York-i barátaimat a legpompásabb lakomákra, hadd legyen nékik is részük az én jólétemben.  Azután meg úgysem én fizetem.

A menedzserem biztatott, hogy nagy borravalókat adjak és csak finomakat egyem. Ő mindent utolsó fillérig megtérít. Bérelt autót állítottak a kapu elé részemre és páholyokat rendeltek a portásnál. Egy jótékonysági előadás propaganda-estélyén 100 darab jegyet foglaltak le nevemben, szóval úgy éltem, ahogy szerettem volna élhetni.

Minden simán ment. Én csodálkoztam ezen a szédületes, gyors sikeren. Jól, igen jól éltem és kezdtem megérteni, hogy miért is mondják erről az Amerikáról, hogy tejjel-mézzel folyó Kánaán. Már három hete folyt ez a tobzódó jólét és bár szerződési ajánlatok még nem érkeztek — ahogy menedzserem mondta —, csak napok kérdése volt, hogy egy heti ezerötszáz dolláros szerződést aláírjunk. Boldog voltam, hogy életemben először simán révbe fogok érni.

Boldog voltam, amíg azután egy bizony nem valami szép napon a szálloda számláját prezentálták nekem. Az appartementét, a lucullusi lakomákét, a 100 darab jótékonysági estére jegyzett jegyet, az autókat és a rendelt páholyokat: 1860 dolláros összegben.

Menedzseremet többet nem tudtam megtalálni sehol. Eltűnt és én kénytelen-kelletlen, de sokkal inkább kelletlen kifizettem három hétre egész vagyonom felét: kettőezer dollárt. Egyik szomszédom a Waldorf Hotelben Guggenheim, a rézkirály volt. A másik Mr. Wrigley, a rágógumi-király biztosan nagyon csodálkoztak, hogy a „dúsgazdag” európai mozisztár miért siet olyan menekülésszerűen el a lakosztályából. Talán bizony jobbhoz van szokva. Hja, ezek a mozisztárok már nem  tudják jólétükben, hogy mit  csináljanak — gondolták  bizonyára  magukban.

És én mentem, — nem: rohantam el az East side egy kis hónapos szobájába és megkezdtem egy reális, irtózatosan kemény csatát a boldogulásomért, az életemért egy idegen városban, idegen emberek között, idegen nyelven. Mert hiába beszéli az ember a nyelvet, hiába ismeri az embereket és a várost, az egy 38 éves korban kivándorló embernek örökre idegen marad.

Mint minden gondos „Amerikautazó”, én is föl voltam szerelve a legfantasztikusabb ajánlólevelekkel. Ezek az ajánlólevelek, amint hamarosan kisült, nem egyebek, mint alkalmak újabb ajánlólevelek beszerzésére. Mindenki, akinek ajánlólevelet vittem, elhalmozott újabb ajánlólevelekkel. Olyan volt ez, mint egy hólabdarendszer és végül is ott álltam az ajánlólevelek rettenetes halmazának közepette. Már szinte titkárt kellett vennem az ajánlólevelek lebonyolítására, de eredmény sehol a láthatáron nem mutatkozott.

Zukor Adolf, az amerikai mozi akkori fejedelme volt a tulajdonképpeni célpont. Őhozzá bejutni látszott az életem megoldásának. Bejutni!! De hogyan? Idáig még nem értek el az ajánlásaim.

Kaptam egy ajánlást valakihez, aki ismert egy embert, aki Zukorral iskolába járt. Mondanom sem kell, hogy Zukor nem igen ad iskolai barátságokra és a beküldött ajánlólevelemre nem is válaszolt.

Otto H. Kahn a világhírű bankár ajánlására végül is újabb két hét múlva bejutottam Zukorhoz. Reszkettem az izgalomtól és azt hittem, hogy na, végre valahára megoldódott az én amerikai életem problémája. Úgy képzeltem, hogy Zukor elolvassa az ajánlólevelemet, meglát engem, behívja a titkárát és kiállíttat egy szerződést a Paramount Film Company-hoz.

Zukor (kis borotvált képű, magyarul tudni nem akaró, nagyon szorgalmas és nagyon szerencsés ember. Elég szívesen fogadott. Kérdésemre, hogy miért nem volt kegyes engem fogadni, dacára hogy elküldtem neki ajánló leveleimet, kisült, hogy európai ajánlóim közül egyetlen egyre sem emlékszik. De még ha tudtam volna is, hogy kik az ön ajánlói, — mondta — és kihúzott egy óriási ládát, amely színültig tele volt levelekkel. Ez az ebben a hónapban kapott föl nem bontott ajánló levéltömeg, pedig volt ezen kívül még rengeteg sok olyan is, amit fölbontottam. Ha én minden ajánlólevelet fel akarnék bontani, akkor egyrészt még három embert kellene alkalmaznom külön e célra, másrészt semmi egyébre nem érnék rá, mint ezeket elintézni. Ezekkel a levélhullákkal vannak biztosan közös sírban az ön ajánlólevelei is.

Kikérdezett a célom felől, elmondatta magának terveimet, majd felvilágosított, hogy milyen szörnyű nehéz a filmben elhelyezkedni. Ő a film királya, a teljhatalmú filmszentség, magyarázta nekem, a szegényke színésznek, akinek a nyelvem kilógott egy játszási alkalomért, hogy milyen nehéz bejutni a filmhez.

Végül is tényleg behívta titkárát és — ajánlóleveleket íratott a részemre.

Ajánlóleveleket a Laskyhoz, meg a C. B. de Millehez, a Paramount Filmtársaság hollywoodi vezetőihez Hollywoodba, hogy tőlük aztán, — miután személyesen nem is fogadtak —, még ma is birtokomban lévő újabb ajánlóleveleket kapjak Hollywoodnak úgyszólván összes film vállalatához. Elképzelhető milyen pompás ajánlás az, ha egy filmvállalat egy másiknak ajánl egy színészt. Már maga ez a tény is lélekemelő az ajánlott színésznek, hát még a válóság. Én hát fogtam ezeket a meleg ajánlásokat és bedobtam egy fiókomba, melyet időközben Zukor módjára, szintén ajánlólevél-hullák részére rendeztem be.

Kezdtem tehát akklimatizálódni és megérteni, hogy olyan ajánlást, ami számít valamit, csakis saját magamtól várhatok. Hónom alá kaptam tehát a különböző filmekből származó fotográfiáimat és belefogtam az érvényesülés útjának legkeservesebb részébe, az önmagammal való házalásba.

Amerikában, amíg nincsen valaki mögött ismert eredmény, éppen úgy kell mindenkinek önmagával házalnia ha érvényesülni akar, — mint bármilyen más árucikkel. Minden szemérmesség és jó ízlés, csak akadálya a sikernek. Ami különben nem is amerikai specialitás. A piaci légy állhatatossága a leghasznosabb tulajdonság az érvényesülési lehetőség megszerzésében. Mennél többször utasítják vissza az embert, annál nagyobb vehemenciával újra és újra neki kell menni.

Egy mindenható general manager irodájában ültem egyszer, már beérkezett filmszínész koromban. Lényegtelen dolgokról diskurálgattunk, mikor az ajtónálló bejelentett valakit, aki beszélni szeretne a general managerrel. Várjon — mondta a general manager —, most nem érek rá.

— Kérem — mondja a szolga —, ez az ember már legalább tízszer volt itt, mindig egész napokat várt és most is már órák óta vár.

— Igen? Hát mondja meg neki, hogy jöjjön jövő héten, szerdán.

Mikor a szolga kiment, megkérdeztem ezt a barátomat, hogy miért nem fogadta ezt az embert. Mikor éppen most amúgy sincs dolga, vagy legalább miért nem utasította el, hogy ne várjon annyit hiába.

Ezt elutasítani? Dehogy. Ezt föl fogom venni. Levelet is írt már vagy harmincat és egyikre sem válaszoltam. Látni akarom, hogy mennyire állhatatos és mennyire kívánja ezt az állást. Mennél keményebben, mennél kitartóbban verekszik valaki egy állásért, annál valószínűbb, hogy azt megbecsüli, és hogy azt jól be is tölti. Ez a sok várakozás és visszautasítás minden állásnak a tisztító tüze. Ha a jövő héten eljön, fölveszem. Azt hiszem, nagyszerű fogást csinál vele a vállalat.

Ez az általános amerikai mentalitás egy kezdővel szemben, utólag sok-sok sikertelenségemnek és eredménytelenségemnek a titkát magyarázta meg.

Lótottam-futottam, leveleztem, előszobáztam, mindeneredmény nélkül. Ígéretek halmaza volt az egyetlen eredmény, amit elértem. — Az ígéretekből csak az optimista ember tud megélni és az is csak egy ideig. Én sohasem voltam optimista. — És védekezéseim közepette szomorúan állapítottam meg, hogy Amerikában és főleg a filmben, csak az valószínű, ami már régen megtörtént.

Az emberek életét a véletlenek döntik el, kiét a szerencsés, kiét a szerencsétlen véletlen. Ezek a véletlenek mindig a kellő pillanatokban lépnek fel és én rendszeres véletlennek nevezem azokat.

Csüggedni kezdtem már, amikor a Fifth Avenue-n megszólít egy úr, hogy jöjjek föl délután a Hal Roach irodájába. Később tudtam csak meg, hogy ez egyik legnagyobb hollywoodi burleszk filmgyár irodája.

Egy nagyon kiváló és rendkívül okos barátom adta nekem útravalóul azt a tanácsot, hogy jól jegyezzem meg magamnak, hogy én vagyok a világnak legnagyszerűbb, legtehetségesebb, sőt legzseniálisabb színésze. Ezt higgyem el neki, mert ha nem hiszem, akár el se induljak. Nehéz volt elhinni, de megértettem, hogy tényleg csak a legnagyobb önbizalommal lehet ebben a gigantikus tülekedésben valamit elérni. És ezért igyekeztem magammal magamról minden legjobbat elhitetni és a rengeteg sok kétségemet és kételkedésemet önmagamban kikapcsolni.

Szóval magamba szuggerálva egy nagyon nagy adag önbizalmat, elindultam Hal Roach-hoz.

Kikérdeztek, lemértek, járattak föl-alá. Úgy vizsgálgattak, mint egy eladó lovat a vevő. Majd fölvittek egy felhőkarcoló tetejére, ahol próbafelvételt készítettek rólam.

Nevetni, sírni, járni, szaladni, ugrani, hasra és ellenkező oldalra kellett esni. Megkérdeztek, tudok-e még valami egyebet is. Mondtam, hogy jó úszó vagyok, sőt sok úszóversenyt is nyertem már. Biciklizek, lovagolok — (ez nem volt igaz) és a lábaimmal megvakarom a fejemet. Ezen utóbbi képességemet még fölvették filmre is, és kértek, hogy egy hét múlva jöjjek vissza.

Leszerződtettek heti 100, azaz egyszáz, (nem ezerötszáz, mint a menedzserem mondta) dollárral egy próba-filmre Hollywoodba.

Sic itur astra — gondoltam út a csillagok felé, lázasan pakoltam és másnap a New York-i Central Station-ről elindultam Hollywoodba.

Mikor én New York-ból elindultam, eszembe jutott, hogy egy néger azt mondta egyszer nekem, hogy látott egy olyan állatot, amilyen nincs is. (Ez a valószínűtlen állat, ahogy beszédéből kisütöttem, a zsiráf volt.) Mikor én New York-ból elindultam, olyan hideg volt, amilyen nincs is. Az utcákon csak percekig lehetett tartózkodni, kékre és lilára fagyott arcokon patakzott végig a könny és mutatta minden hőmérőnél világosabban a szörnyű hideget. Chicagóban még — ha ugyan lehet — ennél is hidegebb volt. A rákövetkező nap estéjén pedig — csodák csodája — már valami furcsa langyos meleg szellő tódult be a ventillátorokon. Az ablakról eltűntek a jégvirágok, kinézek és ingujjban járó embereket láttam. Azt hittem megzavarodtam. Január 31-e volt. És csak-ugyan a félve kinyitott ablakon tavaszi zefír sietett csókra hozzám. Virágok az útszélen, friss eper az étkezőben, narancsvirágillat, lágyság, tavasz:  California.

Felejthetetlen impressziók, amik semmihez sem hasonlíthatók. Körülbelül így képzelheti el az ember, a mennyország kapuján való belépés első érzését.

Egy pár óra múlva már Hollywoodban voltam, áldottam sorsomat, amely idevezetett és esküdtem, hogy sohasem hagyom el többet ezt a szentelt földet, a rég keresett boldogság szigetét.

Az állomáson a filmstúdió embere várt egy sereg fotográfussal. Fotografálás és indulás ki a stúdióba. Egy félórai autózás után megérkeztünk. Újra jól szemügyre vettek és másnapra már berendeltek felvételre.

Senkivel sem tudtam beszélni, sehová sem tudtam elmenni, semmit sem tudtam kérni. Ott állottam tél közepén a napsütésben, a legszebb, legfrissebb, legfurcsább tavaszban. Némán és egyedül.

Reggel már hét órakor ott voltam a műteremben, festettem és készítgettem magam, amíg aztán végre megjelent a rendező, az egész gondos maszkomat újra levétette velem és úgy, minden maszk nélkül elindultunk a felvételekre.

Egy betörőt játszottam, aki társával kirabol egy villát. A bútorokat felrakja egy szekérre és elviszi. A társam hajtotta a kocsit, én pedig hátul ültem és vigyáztam, hogy el ne veszítsünk valamit.

Mögöttünk jött autón a felvevőgép, amely aztán fotografálta ezt a jelenetet.

A kocsi elindult és egyszerre csak képek, vázák, asztalok kezdenek a fejemre hullani. Én halálra ijedtem, ordítozni kezdtem, de a bútoreső csak el nem állt. Végül aztán egy zongora esett a fejemre. És ha ez a zongora nem is volt igazi, hanem belül üres, és egész könnyű fából, mégis minden védekezésem dacára olyan jól eltalált, hogy leszédültem a kocsiról.

Fölmostak és a felvételek folytak tovább.

Másnap egy kis tolókocsin indultunk vándorútra, mi: a két betörő. Egyszer én húztam a kocsit, egyszer ő, amíg egyszer csak egy nagy teherautó tűnt fel a láthatáron. Mi hozzákötöttük hátul a kis kocsinkat és boldogan húzattuk magunkat, amíg a kocsi hirtelen meg nem állt, visszatolatott egy szakadék szélére és egy óriási kocsi szemetet — amit a szakadékba akart dönteni, — mi két — kocsinkkal az ég és föld között lógó szerencsétlenekre nem borította. Brrrr! Borzasztó volt.

Harmadik nap egy — bocsánat — trágyás kocsiba rejtett kincset kellett megkeresnem. Hetekig nem tudtam lefürödni magamról a szörnyű illatot. Délután aztán kaktusszal a fenekemen lovagoltattak végig az egyik boulevardon. Majd a negyedik nap Felültettek egy szamárra, amely, abban a pillanatban, amikor nagy nehezen a hátára értem, olyan szörnyű táncba fogott, hogy magas ívben repültem le róla. Az alkarom kificamodott, egy bordám megrepedt és engem a kórházba vittek.

Pár napra rá aztán értesítettek, hogy rajtam nem lehet nevetni, mert olyan keserves és kétségbeesett arcot vágok a filmen, hogy rossz rám nézni és ezért a szerződésemet felbontják. A film helyesen adhatta vissza érzéseimet, mert én csakugyan szörnyen éreztem magam. Pillanatok alatt pottyantam le a szamár hátáról és vele a mennyországból. Összetörtem magam és a reménységeimet egyszerre. Testileg, lelkileg betegen itt állottam a világ másik végén, reménytelenül, tanácstalanul.

Nekem már nem sütött a nap olyan melegen, nekem már nem illatozott a narancsvirág, nekem Hollywood már nem volt a földi Paradicsom.

De hamar vége volt a sok szép illúziónak.

Azt hittem, véget ért az amerikai kísérlet. Kongott a semmi előttem, mögöttem és mindenütt körülöttem.

De a rendszeres véletlen újra megjelent, megint az utolsó pillanatban, megint a szárnyaszegett reménytelenség közepette, megint a legeslegutolsó pillanatban, nem véglegesen, de megjelent.

Lubitch Ernő jó barátom szerződtetett egy készülő filmjére. Egy véreb orosz forradalmár generálist kellett játszanom. Boldog voltam. Rettentő ambícióval készültem a szerepre. Szakállt növesztettem, s mikor már elég torzonborznak és félelmetesnek képzeltem magam, elmentem a stúdióba, felöltöttem skarlátpiros, zsinóros mentémet, csizmát húztam és kezembe kapva ólmos kancsukámat, érdemrendekkel borított mellemmel, százharminc kilós súlyommal pöckösen és pockosan, döngő léptekkel mentem le megmutatni magam a darab rendezőjének.

A hatás tökéletes volt.

Az ott dolgozó színészek és rendezők dermedten némultak el és én diadalmasan néztem körül. Mindez azonban csak egy pillanatig tartott, amikor azután viharos hahota tört ki mindenkiből. Lubitch karon fogott, odavezetett egy tükörhöz és azt mondotta: Pufikám, nézzen a tükörbe. — így néz ki egy véreb? Egy vérszomjas forradalmár? Mondja, félne maga ilyen alaktól, vagy röhögne rajta? Mondja meg őszintén! Egy darabig néztem magam a tükörben, aztán azt mondtam: Ha megkapnám a kikötött gázsit, akkor én is röhögnék rajta.

Nem játszottam. A gázsit megkaptam. És röhögtem. De csak kívül. Belül nagyon soká tartott, amíg kihevertem ezt a kudarcot. Aztán elindultam új reményekkel, új sánszok felé, amelyekben minden kudarc ellenére rendületlenül hittem, hiszek és hinni fogok, ameddig élek.

Kótyagosan érkezik az ember Hollywoodba és az utolsó párórai utazástól szédülten a lágy klíma, a pálmaerdők, a végtelen és intenzíven illatozó narancs-rengetegek elbódítják az embert, úgyhogy amikor Hollywoodba megérkezik, szinte nem is látja már, amit néz. Egész más az első impresszió, mint a valóság. A lágy klímában, pálmák, narancsligetek, télen érő eprek és télben nyíló rózsák között, ahol az ember a gondtalan, illatos, boldog semmittevésben paradicsomi életet élő embereket sejt. Ahova fehér burnuszokban ténfergő, semmittevő, lusta arabokat képzelne oda az ember, ott égig nyúló felhőkarcolók között lázasan rohanó emberek kergetik a „SZENT DOLLÁRT” és igyekeznek a dollár szent nevében egymás bőrét irgalmatlanul lenyúzni. Hetekig, sőt hónapokig kell ott élnie, sőt dolgoznia az embernek, hogy a természet káprázatos szépségei annyira elhalványodjanak az ember szeme előtt, hogy meglássa ebben a szépségben fészket vert kegyetlen életet, amit az ember plántált oda.

Lassan-lassan megismertem Hollywood életét, ezt a különös őrült, szédült életet, amely egyetlen más nagy-város életéhez sem hasonlít. Itt minden meglepetés, de semmi sem lehetetlen. Az öreg Laemmlenek, az Universal elnökének a feje fölött egy óriási nagy, gyönyörűen berámázott tábla van, amely az egész szobát dominálja és ugyancsak az íróasztalán is előtte, amelyen ez áll: It can be done! Körülbelül így fordítanám magyarra az értelmét: Igenis, lehetséges! Ez mindenre és mindenkire vonatkozik, mielőtt még azt mondta volna akár ő, akár másvalaki: hja, kérem, ez lehetetlen.

Van egy kitűnő amerikai közmondás: „Megállapíttatott, hogy lehetetlen, de szegény bolond nem tud erről, nekiment és megcsinálta.”

Egy volt osztrák tüzérezredes Hollywoodba jött, hogy filmszínész legyen. Sehogyan sem tudott elhelyezkedni. Nem adta fel a reményt, nem lett öngyilkos: elhatározta, ha törik, ha szakad, akárhogy is, de karriert csinál. Ha nem a filmnél, másutt.

Elment egy bakteriológiai intézetbe és laboránsnak jelentkezett.

— Foglalkozott-e ilyesmivel, — ért-e ehhez?

— Ó, természetesen, — felelte barátunk, aki boldog volt, hogy néhány dollárhoz és álláshoz juthat.

Felvették. Kolera- és pestisbacilusok kitenyésztését bízták rá.

Nagyon szorgalmasan kezdett el dolgozni s olyan látszólagos szakértelemmel beszélt főnökének, olyan hozzáértéssel vette kezébe a laboratórium szerszámait, hogy — senki sem gondolt arra, hogy fogalma sincs bacilusokról. Pedig legfeljebb diákkorában hallott valamit a bacilusokról orvosnak készülő barátaitól, s mint tüzérezredes, talán laboratóriumban is megfordult párszor. Kevés tudását nagyon ügyesen tudta értékesíteni. Két hétig kísérletezett, a leglázasabb munkát színlelte. Pontosan felvette fizetését — és csak akkor derült ki, hogy nem is konyít semmihez, amikor munkája eredményével kellett volna jelentkeznie. Milyen véletlen szerencse, hogy kísérletezése nem végződött tragikusan: annyi veszélyes bacilus fordult meg a kezén, hogy azzal három virágzó várost elpusztíthatott volna.

Barátunkat természetesen sietve és csendesen eltávolította a bakterológiai intézet. De ő nem vesztette el sem a kedvét, sem a bátorságát: a két hét alatt látottak és tapasztaltak alapján azonnal jelentkezett egy másik, hasonló intézetnél. Itt már két és fél hónapig dolgozott, s már különb eredményt ért el, mint első állomás-helyén. Közben folyton tanult és mire a harmadik, negyedik, ötödik intézethez került, már kitűnő, képzett és tapasztalt szakember volt, s ma egyike a legkeresettebb és legkitűnőbb specialistáknak. Filmrendezőnek indult és bakteriológus lett belőle. Ez a „semmi sem lehetetlen” adja meg az egész hollywoodi élet színét, ízét és karakterét. Ebből él a koldus, ez ad erőt a pechesnek, ez tartja üzemben, ez fűti, lelkesíti a gazdag, beérkezett embereket. Ezek bölcsen tudják, hogy ugyanúgy, mint ahogyan nem volt lehetetlen, hogy senkiből valaki legyen: az sem lehetetlen, hogy valakiből újra senki lesz.

Egyszer egy családos, egyébként nagyjövedelmű amerikai barátommal találkoztam, aki beszélgetés közben ezt mondta:

— Most már a legfőbb ideje, hogy keressek. Az utolsó öt dollár van a zsebemben. Ha holnap sem találok semmit, akkor letörök.

A hasonló helyzetben lévő európai már az utolsó ezer dollárjánál letörtnek érzi magát. Az amerikai ismeri az élet hullámzását. Tudja azt, hogy az ember életének sikereit és sikertelenségeit ugyanazok a misztikus erők irányítják, amelyek a tenger hullámait, az apályt és a dagályt.

Mert minél többet próbál az ember, annál több esélye van, hogy valami sikerüljön. Amerikában utálják az „úgy-e megmondtam” embereket, ott mindent megpróbál mindenki és csak azután állapítja meg, hogy lehet-e, vagy nem, A nagy hollywoodi filmsztárok nem is állnak meg a sikerüknél. Nem bankba rakják a pénzüket, hanem vállalkozásba fektetik. A lelkek mélyén ott rejtőzik az a tudat: semmi sem lehetetlen s ez új tettekre fűt és sarkal. Nem lehetetlen az, hogy a jó színész egyúttal jó bankigazgató is legyen. A tehetség, amely a legnagyobb emberi kincs, s amelynek hatóköre mindenhová elérhet, nem ismer gátakat, nem ismeri a lehetetlent.

Harold Lloyd élete jellemző példája ennek. Soha “életében nem volt színész. Talált egy embert, aki filmet csinált vele. Krajcárokért. Akkor még sokáig nem volt rajta a híres szemüveg. Tizenkét filmet csinált, amelyeket a világon sehol senki, semmilyen áron sem akart megvenni. Harold Lloydot „fire”-olták. Kitették. Ezzel búcsúztak tőle:

— Uram, az ön filmjei olyan rosszak, ‘hogy ezeket sohasem tudom eladni. Menjen más pályára. Én tudom, hogy nincs lelhetetlen a világon, csak egy: hogy maga valaha is filmszínész lehessen.

— És még ez sem lehetetlen! — válaszolt szerényen Harold Lloyd.

Hónapokig kódorgott kapott fizetésének megmaradt részével, nem cél nélkül, de eredménytelenül. Talán már ő is elért ahhoz a ponthoz, ahová én jutottam, amikor kofferjeim tetején ülve vártam, hogy elutazhassam… amikor egyszer a kiszámíthatatlan véletlen összehozta Hal Roach-csal, a mai világhírű s dúsgazdag burleszk gyárossal. Mr. Roach akkoriban nemrég hagyta abban cowboy-mesterségét.

— Ha csináltam rossz filmeket, miért ne csinálhatnék jókat is? — gondolta Harold Lloyd.

Ha eladtam ökröket, miért ne adhatnék el filmeket is? — gondolta Hal Roach.

— Álljunk össze! — mondták. S a szót tett követte.

Filmvállalatot alapítottak.

S a kezdet kudarcai után valaki arra a gondolatra jutott, hogy Harold Lloydnak feketekeretes pápaszemet kell az orrára tenni. Harold Lloyd makacsul tiltakozott a pápaszem ellen, de azután mégis meggyőzték: kipróbálta. Sikere volt. Újra levetette a szemüveget. Restellette, hogy a pápaszem arat sikert s nem az ő tehetsége. Újra megbukott. S a siker és érvényesülés rákényszerítette a pápaszemre.

Harold Lloydnak nem volt igaza, amikor haragudott a pápaszemre. Nem a szemüveg aratta a sikert és nem Harold Lloyd, hanem a kettő együtt: Harold Lloyd a pápaszemmel az orrán. Azóta sok száz színész tett már feketekeretes pápaszemet az orrára, de bizony eredménytelenül. A Harold Lloyd sikerét nem érte el vele egy sem.

A sikert nem egyszer lényegtelen apróságok hozzák meg és robbantják ki.

Mint ahogy Chaplin megtalálta azt a ruházatában, Harold Lloyd a jelentéktelennek látszó pápaszemben és mindkettő nagy, átható sikert aratott.

Nincs lehetetlen: Harold Lloydból mégis színész lett, ünnepelt, híres színész. Első filmjei, amelyeket sehogyan sem tudtak eladni, és amelyeket már majdnem a szemétbe dobtak, — most egyszerre nagyon kapósak lettek. Harold Lloyd sohasem ijedt meg attól, ami le-hetetlennek látszott. Egyszer, amikor még Hal Roach-nál dolgozott, filmfelvétel közben felrobbant egy bomba, amelyet a kezében tartott. A robbanás leszakította jobb kezének három ujját tenyerének egy részével együtt és összeégette az arcát.

Szánakozva mondták pályatársai:

— Szegény ember, ez sem játszhat többé filmen.

S elhagyták a barátai, nem törődött vele senki, amíg a kórházban feküdt. Harold Lloyd összeszorította a fogát, szembeszállt az egész világgal, gumiujjakat csináltatott magának s igenis megmutatta, hogy színész lesz, gazdag és híres. És megint igaza volt:

Még ma is ő Hollywood egyik legjobban kereső filmszínésze.

Harold Lloyd nem állott meg a sikernél és a nagy gázsinál. Pénzét, amit szerzett, nem rakta élére, hanem újabb és újabb vállalkozásba kezdett. Ma egyik legelső Los Angeles-i banknak, egyik legnagyszerűbb real estate irodának (telekeladási iroda) és még sok egyéb eredményes vállalatnak tulajdonosa és vezetője. Nem elégíti ki a fejedelmi pompa, a hallatlan vagyon és a nagy siker, ami körülveszi, hanem megy, verekszik, törtet tovább előre, mert tudja azt, amit egész élete is bizonyít: semmi sem lehetetlen.

Ott van Ruth Roland. Jó nevű sztár volt, de az egészen nagy sikerhez nem ért fel sem tudása, sem képessége. Valami azonban vitte előre és nem engedte nyugodni. Lehet, hogy nem, mint színésznő tehetséges, gondolta, de tehetséges és eredményt kell elérnie. Telkeket vásárolt, közvetített és adott el. Ma: — sokszoros milliomos. Los Angeles egyik legforgalmasabb része a Wilshire Boulevard-on az övé. Roland Square a neve.

És ott vannak a többiek. Talán nem érdektelen elmondani, hogy Richard Dixnek, az igazán népszerű amerikai filmsztárnak, nagy birtoka és szarvasmarha-tenyészete van, amelyet ő maga vezet. Jack Holtnak Texasban hatalmas birkatenyészete, valamint pompásan, szakértelemmel vezetett gyapottermelése van. Louise Dressernek autómosodái, garázsai és autójavító-műhelyei vannak. Douglas Fairbanks és Mary Pickford vagyonuk legtekintélyesebb részét filmműtermeik bérbeadásával, telekvásárlásaikkal és egyéb üzleteikkel szerezték. Két kitűnő rendező-céget alapított s a város három legkülönbözőbb részén gőzmosodát állított fel. Szóval Hollywoodban semmi sem lehetetlen. Ott tényleg igaz, ami Európában többnyire csak frázis, hogy mindenki kivétel nélkül tarsolyában hordja az érvényesülés marsallbotját.

Óriási különbséget fedeztem fel Hollywoodban az európai és az amerikai ember mentalitása között. Ez pedig az, hogy Európában minden ember tisztességtelen, amíg be nem bizonyítja, hogy tisztességes, Amerikában pedig minden ember tisztességes, amíg be nem bizonyítja, hogy tisztességtelen. Ez a helyes elv teszi lehetővé, hogy mindenki mindenkivel szóba áll vagy társul, ha az valami egészséges ötlettel áll elő. Amerikában a tisztesség olyan magától értetődő szükségesség az általános, komoly üzleti életben, mint a tiszta gallér az úri társaságban. A tiszta gallért senki sem veszi észre, csak a piszkosat. Azt azonban mindenki és azonnal. Amerikai közmondás: Ha engem valaki egyszer be tud csapni, akkor ő az ügyes. De ha másodszor is be tud csapni, akkor én vagyok a buta. Az amerikai jóhiszeműsége — egyik titka volt az elmúlt amerikai prosperitásnak és hogy abban csalódott, az egyik titka a mai nagy zavaroknak. És azt hiszem, hogy ez a jóhiszeműség leghatásosabb fegyvere lehet majd a mai szörnyű viszonyok ellen folytatott harcában. Amerikában nincsen előítélet. Semmit sem számít, amit az ember azelőtt csinált. Hatalmas general managerekből egyik napról a másikra lesznek újból jelentéktelen kulik — és fordítva. Ismertem egy general managert, aki hatszor volt general manager és hatszor újra a legszerényebb kis alkalmazott. A sztárok koronázatlan királysága nem a múlt teljesítményeitől függ, hanem a „ma” box office jelentéseitől (pénztárjelentéseitől). A hatalmas gázsit sohasem a tehetség, hanem a siker: a filmjeiből befolyó nyereség szabja meg. És éppen ezért: bármilyen nagy is valakinek a fizetése — igazságos. A legnagyobb sztárok tehetetlen bálványként dőlnek össze abban a percben, amikor a filmjeik nyereség kimutatása nem áll arányban a nekik fizetett gázsival. Hollywoodban nincsen szentimentalizmus. Egyik nagy film-vállalat volt general managere, ma öreg korára a fia — bejelentő altisztje. A fia nagyfizetésű general manager, — mint az apja volt néhány évvel ezelőtt. Érdekes, hogy  Amerikában   ebben   senki   semmi  különöset   sem talál. Még az apa és a fiú sem.

Hollywoodban sohasem kell a reményt feladni és sohasem szabad se a sikert, se a sikertelenséget véglegesnek tekinteni. Itt nincs végleges állás, végleges vagyon, végleges boldogulás, végleges boldogtalanság. Találó szólama erre az amerikainak: Never say never. Azt jelenti: Sohase mondd azt, hogy soha.

Az érvényesülés minden percét ki kell verekedni, ki kell kényszeríteni.

Az amerikai élet természetéből fakad, hogy Hollywoodban mindenki a legféktelenebb „gambler”, játékos. Utolsó percéig, utolsó centjéig tele van reménnyel, s azzal játszik. A sok példa közül egyike a legérdekesebbnek az, amely a szemem előtt folyt le.

Joseph von Sternberg Hollywood egyik legletörtebb, legkevesebbre becsült, leglényegtelenebb embere volt. Folyton azt állította magáról, hogy hallatlan tehetség. Ő tudná a legjobb filmeket rendezni. Közben segédoperatőr volt kis filmtársaságoknál. Mindig önérzetes, mindig önbizakodó. Mikor otthagyta állását, amely nem felelt meg neki, hónapokig mászkált minden foglalkozás nélkül Hollywood utcáin. Majd átjött Európába, ahonnan szintén szárnyaszegetten, csalódottan, eredménytelenül tért vissza.

Ekkor azután összetoborzott néhány ismeretlen nevű színészt, a’kiknek úgysem volt munkájuk s rávette őket, hogy csináljanak vele egy filmet, fizetés nélkül. Az elérendő esetleges nyereségből majd együtt részesednek.

Hosszas rábeszélés után talált „pénzembert” is, egyik barátját, aki hajlandó volt egész vagyonával — három-ezer dollárral ezt a filmvállalkozást „finanszírozni”.

Szabadban és műteremsarkokban, ahol nem kellett bért fizetni, — végre elkészült a film. Senki sem vette komolyan. Furcsa volt, újszerű, nem akarta megvenni senki. „The Salvation Hunter” (A boldogulást vadászók) volt a film címe.

Joseph von Sternberg újabb akarását már kudarcnak könyvelte el mindenki. Mosolyogni kezdtek rajta, amíg azután a kiszámíthatatlan véletlen a kezébe nem vette a sorsát.

Elmondta borbélyának, hogy van egy filmje, de nem tudja eladni.

— Megnézhetem azt a filmet? — kérdezte a derék figaró.

A borbély megnézte a háromezer dolláros filmet. Nagyon tetszett neki.

Ugyanez a borbély borotválta Charlie Chaplint is. Elmondta, hogy látott egy filmet. Szenzációs! Megmutatta Chaplinnek. Chaplin azonnal magához hívatta von Sternberget és szerződtette. Abból az emberből, aki pár nappal ezelőtt még munka nélkül, elcsüggedve mászkált az utcán, egyszerre nagyfizetésű, befutott rendező lett.

Később a Paramount szerződtette. A következő szezonban az ő filmje az „Underworld” volt, a Pararamount legnagyobb sikere. Joseph von Sternberg tízezer dollár külön jutalmat kapott gyárától s megkapta a rendezők aranyérmét is, amelyet előkelő zsűri ítél oda minden évben a legérdekesebb film rendezőjének.

A véletlen Hollywoodban rendszeres. A véletlen itt éppen olyan organikus része a boldogulásnak, mint maga a szorgalom, tudás, vagy pláne a szerencse.

A szerencsés véletlenre joggal építhet minden hollywoodi aranyásó, de leginkább mégis a tehetséges.

Szinte szállóige az, hogy Hollywood a világ legerkölcstelenebb városa, sehol sem szegik meg annyiszor a hatodik parancsolatot, mint itt. Igaz, a hatodik parancsolatot megszegik, de semmivel sem többször, mint akárhol másutt. Sőt, ha statisztikát készítenének a szerelmi életről, egészen biztos, hogy ebben az összeállításban Hollywood, a nagy rekordok városa, majdnem a legutolsó helyen kullogna. Mégis, mi az oka annak, hogy Hollywoodnak rossz híre terjedt el. Ha kiejtik a gyönyörű kaliforniai város nevét, az ember szinte önkénytelenül is a filmre és a „filmnépség” szerelmi botrányaira, válásokra, szerelmi szenzációkra gondol.  Más városban talán éppen annyi, sőt bizonyára sokkal több szerelmi botrány játszódik le, mint a filmvárosban s mégis Hollywood a megbélyegzett város, a modern Sodorna. Miért? Itt sok híres ember él, sok világhírű sztár, akik állandóan a világ érdeklődésének középpontjában állnak. Minden mosolyukra, minden hangos szavukra ezer és ezer újság, millió és millió ember figyel fel és a világ kíváncsiságának összes reflektorai ide világítanak.

A sztárnak nincs magánélete. A sztár élete — a közönségé. A közönség szigorúan, kíméletlenül ellenőrzi minden lépését: a sztár állandóan az érdeklődés reflektorfényében áll a porondon. Az amerikai közönség tolakodó, fékezhetetlen szeretete, rajongása nem ismer határt: mindent tudni akar kedvencéről, bele akar nézni a veséjébe, s be akar kukucskálni a hálószobája ablakán is.   Mert az ő kedvenc sztárja — az Ő tulajdona.   Jussa van tehát hozzá.

Bánky Vilmát, amikor egyszer Chicagóba utazott, majdnem szétszedték az állomáson. A riporterek a vonat ab-lakán át még a hálókocsijába is bemásztak. S amikor Chicagóba érkezett, a lelkes tömeg egyszerűen — elsodorta. Hetekig kellett pihennie a lelkes fogadtatás után. Igazán nem csoda, hogy az idegei felmondták a szolgálatot, mert Chicagóban egyszerre nyolc-tíz moziban kellett személyesen megjelennie és hálát rebegnie a közönségnek a hálás ünneplésért. És csodálatos volt Bánky kitartása. Mint egy igazi filmhős tűrte és teljesítette az előírt programot. A munka annyira leköti, kifárasztja a sztárt, hogy alig ér rá a szerelemre. Egészen biztos, hogy akármelyik nagyvilági asszonynak több ideje van a flörtre, jobban ki tudja hasznáni az erre kínálkozó alkalmat, mint a szegény agyongyötört filmsztár. Kit érdekel azonban Mrs. Brown, Madame Dupont, Frau Schwartz, vagy Kovácsné asszony szerelmi élete? Legfeljebb harminc-negyven embert, a közvetlen környezetét. Greta Garbo, Pola Negri, Dolores del Rio, Clara Bow vagy Bánky Vilma házassága, szerelme, vagy válása csemege az amerikai sajtó és közönség számára. Ha velük történik valami olyan, ami közönséges emberek mindennapi életében tán fel sem tűnik, akkor abból már címbetűs szenzáció lesz és San Diegótól a Fidzsi-szigetekig és Stockholmtól New Zealandig minden valamirevaló újság átveszi az amerikai újságoknak sokszor erőszakkal felhajszolt, kellő fantáziával kiszélesített szenzációját. S a lapok hírei nyomán millió és millió újságolvasóban alakul ki szinte akaratlanul a vélemény: kegyetlen egy démon lehet az a Greta Garbo, szörnyű liliomtipró az a Chaplin, rettenetes, erkölcstelen város az a Hollywood.

Pedig nem ez az igazság. Ha a sztár filmjeiben akár a legvadabb, legéhesebb vámpír és ezzel együtt az bizonyos mértékben, a közönség tudatában is, azért magánélete csendes, szerény, eredménytelen lehet. Itt van például mindjárt Greta Garbo. Azt hiszik róla, eszi a férfiakat, pedig teljesen visszavonult, majdnem zárdai életet él, különösen amióta felfedezője és legkedvesebb barátja, Mauritz Stiller, a zseniális svéd rendező meghalt. Garbót a lehető legritkábban lehet látni férfitársaságban és estélyeken is csak ritkán, kivételes alkalmakkor jelenik meg. Szerény, szótlan, mondhatnám unalmas. Társaságban félrevonul, nem szívesen táncol, korán hazamegy, és csak akkor beszél, ha kérdezik. Greta Garbo nem annyira „rejtélyes Sphinx”, mint ahogyan azt már annyiszor mondták és írták róla, hanem inkább a „néma Sphinx”. De még csak az sem. Egyszerű, rendes, hétköznapi ember, aki békében akar élni és magánélete semmivel sem mozgalmasabb, érdekesebb, mint sok százezer más asszony élete. Neki azonban még csak rá sem szabad nézni egy férfira, mert akkor az rögtön a — szeretője… akit ő megbabonázott a démoniságával. Ami pedig általában az amerikaiakat illeti, nincsenek berendezve az intenzív szerelmi életre. Itt a szerelem nem életszükséglet, hanem inkább szórakozás, időtöltés. Hollywood életében a szerelem a legritkább esetben probléma, náluk a munka láza és izgalma a lehető legminimálisabbra fokozta le azt a vágyat, azt az emóciót, amely az európainak majdnem egész életét mozgatja.

Az amerikai és különösen a hollywoodi házasság, vagy liaison inkább a pajtásságon alapszik, mint a szenvedélyeken.

Megdöbbentett és meglepett egy nagyon csinos hollywoodi nő vallomása a férjéről.

— Férjem nagyon szeret — mondta —, mindent megkapok tőle, amit csak akarok. Igaz, ritkán látjuk egymást, mert ő a munkájának él. A munkájába szerelmes, engem csak szeret. Egy héten legfeljebb egy-szer van nyugodt félóránk, amit a szokásos „struggle for life” gondjai és izgalmai nélkül tölthetünk el ott-honunkban. Kapcsolatunk egymáshoz józan és zavartalan, de sajnos, az isteni szép illúziók és romantika minden nyoma nélkül. Nincs ideje ahhoz, hogy hosszabb ideig és becéző gyengédséggel foglalkozzék velem, szólítja a kötelesség, hívja a munka.

— Na és a boldogság?

— Boldogság? Ó, igen, a boldogságot is ismerem: — a filmből.

Van ilyen házasélet mindenütt — tudom, de Amerikában ez a tipikus.

Az amerikai életéből hiányzik a szerelem romantikája és éppen ezért ezt kívánja, követeli sokkal fokozottabb mértékben a filmeken. S mivel az amerikai a szerelemről szeret leginkább a „fülébe húzatni”, a film-vállalatok ezzel hegedülik ki a zsebéből a pénzt. Ez az oka, hogy az amerikai filmek legnagyobb része szerelmi sziruptól csöpög.

Többnyire úgy vannak az amerikaiak a szerelemmel, mint Verne Gyula az utazással. A legszenzációsabb utazásokat írta meg, s országa határát soha másképp át nem lépte, mint — térképen. Vagy Petőfi, aki csodákat zengett csodálatosan a tengerről és sohasem látott tengert. Az amerikai lelkesedik, rajong a nagy, az őrült szerelemért, de leginkább csak a mozi vásznán van része benne.

Ha ismerjük az amerikai nőt és férfit, megértjük, hogy miért egyforma az amerikai film kilencven százalékának receptje. A szabályos filmrecept szerint a leg-szebb, legelegánsabb, legokosabb, legbecsületesebb és legerősebb férfi a betolakodó intrikus vagy intrikusok ellen halálos és hősies küzdelmet folytat a legszebb, leg-erényesebb, legbájosabb, legangyalibb nőért. A nő holtig tartó szerelmét végre megérdemelten elnyerni — és még ma is élnek, ‘ha meg nem haltak. . .

Édesen, minden komoly érzés, szenvedés és lelki probléma nélkül élnek a filmváros görljei is. A fiúk, akikkel együtt járnak, inkább pajtásaik, mint szerelmeik. A tánc, számukra inkább sport, mint kellemes izgalom. A flört inkább szórakoztatja, mint izgatja őket.

Szerelmük — ha ugyan a velük való érintkezést egyáltalán helyesen és találóan fedi ez a szó — üres, ízetlen, hideg. Semmi. Mint a nagy tömegben készített amerikai hűsítő, ami szörnyen édes, de aminek egy csöpp íze, zamatja nincs, s amelyet megiszik az ember, de nem oltja a szomját.

A filmgörl „good night kiss”-e (mulatság utáni búcsúcsókjai), amit lovagjának ad, nem más, mint a hála és barátság érzésének kifejezése azzal a fiúval szemben, aki magával vitte szórakozni, táncolni. Udvarias köszönet a kellemesen átszórakozott estéért, a harisnyáért, vagy valami más kedves, apró ajándékáért, amelyre az amerikai leány sokkal nagyobb súlyt vet, mint az európai. Hollywood sztárjainak „erkölcstelenségét” még a híres Chaplin-esetek sem igazolják. Kiderült, hogy ebben az ügyben nem a humor koronázatlan királya volt az erkölcstelen — és mégis, a szigorú és sokszor talán igazságtalan amerikai nővédő törvények miatt csak milliódolláros „kártérítés” lefizetésével került ki a bonyodalmas, csúnya ügyből, amely majdnem egész filmjövőjét elsodorta.

A szerelem törvényei és paragrafusai súlyos revízióra szorulnak Amerikában.

Hollywood bizony nagyon sok embert kiábrándítana, aki ott a világszerte reklámozott démonokat és szívdöglesztő hősszerelmeseket keresné és békés családi életet élő háziasszonyokat és nem egyszer otthon illő, csendes, házikabátba bújtatott, pókerező, agyonzúzott öreg fiatalokat találna.

Ronald Collman például csak a legritkább esetben megy el este hazulról egy idősebb barátjával, otthon, a kandalló mellett ül féltizenegyig, s azután lefekszik. Conrad Nagel úgy „szomszédozik'”, úgy él feleségével, mint akármelyik bankhivatalnok. Persze, hogy vannak itt is féktelen, botrányos, duhaj legények, szerelmi lovagok, botrányhősök és nőcsábítók, no de hát ilyenekről hallottam már akármelyik csendes és erkölcsös kisvárosban is. Pestről nem is szólva. Hollywoodban persze minden kis botrány nagyot szól, és messze hallik, de még fel is fújják, míg másutt eltussolják, vagy a város határán kívül már senki sem törődik vele.

A hollywoodi sztárok sokszori házassága se tévesszen meg senkit. Hollywoodban majdnem minden kis futó viszonyt azonnal legalizálnak. Persze, hogy ez nem tart sokáig, De ennek titka: a nővédő törvények, s a „woman club”-ok erkölcsőrző beavatkozása. Mert alapjában véve, milyen ártatlan eset az, hogy például Reginald Denny lángra gyúlt egy kis statisztalány iránt, akit a stúdióban „Bobbs” néven becéztek. Elvette. Mégis mindenki felháborodott, amikor válásáról és nősüléséről olvasott.

Hollywoodban könnyen és meglepetésszerűen házasodnak a sztárok. Lew Cody egyszer egy estélyen összekerült a kitűnő vígjátékszínésznővel, Mabel Normanddal. Udvarolt neki, ittak egy kicsit — s egyszerre csak Mr. Cody autójába ültette Mabel kisasszonyt, százhúsz kilométeres sebességgel Santa Barbarába vitte, felkel-tették a legszebb álmából a bírót s megesküdtek. Reggel azután Lew Cody csodálkozott a legjobban, amikor a reggelije mellé tálalt lapokból megtudta, hogy — nős.

Clara Bow, aki az újságíróknak állandóan fölényes mosollyal jelentette ki, hogy nem akar férjhez menni, — először hasonló expressz tempóban ment férjhez. Harry Richmond vette el, New York egyik legnagyobb és legjobban menő éjjeli mulatójának a tulajdonosa. Clara Bow papája elől járt a jó példával: elvette leányának egyik csinos barátnőjét.

Mindennapi dolgok ezek a házasságok, talán nincs is bennük semmi különös és mégis az amerikai lapok szenzációhajszolása, a közönség lázas, beteges érdeklődése a sztárok iránt — a legegyszerűbb, legemberibb eseményből botrányt kovácsol azért, hogy szürke egyformaságú életében legyen min hümmögnie, csodálkoznia és megbotránkoznia.

Ha közelebbről megnézzük Hollywoodot: csendes, békés, unatkozó, pletykázó telepítvény.

A diner este hét órakor kezdődik. Vacsora előtt körülhordozzák az obligát coctailt kaviáros szendvicsekkel és sózott mandulával. Vacsorához már többnyire kissé mámoros állapotban ülnek le a vendégek. Az igazi hollywoodi mindennel siet. Házat is napok alatt épít. Siet hát az andalító, pityókás állapotot is gyorsan megszerezni. Nála a becsípés nem következmény, hanem cél. Nem az alkoholt élvezi, hanem a kábultságot, ami a nyomában jár. Nem is ért hozzá és nem is akar hozzá érteni. Valószínűleg injekció formájában is szívesen elfogadná az alkoholt, ha mámor járna vele.

Én egyszer, persze még a prohibíció idején, egy estélyen tizenöt dollárt fizettem egy üveg francia pezsgőért, hogy valami nagyszerűt szervírozzak a vendégeimnek. Büszkén kérdeztem meg egyik híres, ivó filmsztárt, kedves barátomat:

— Na, mit szólsz hozzá? Mire ő:

— Remek! Olyan nagyszerűen pukkant, úgy habzik, mint a szappan és úgy gyöngyözik, mint a legerősebb szódavíz.

Szörnyen levert ez a kritika. Bocsánatot kértem nevében Eperney gyöngyétől és megfogadtam, hogy ezen-túl csak Hollywoodban készített, cukorral édesített és tiszta alkohollal alátámasztott szódavizet adok nekik. Egy negyedébe sem kerül és ugyanazt a szolgálatot teszi.

Így egy kicsit illuminált állapotban végigeszik a dinert, amely a legtöbbször levesből, előételből, pecsenyéből és fagylaltból áll.

S most jön aztán a szokásos szórakozás, Nagy vita a filmről és a filmújdonságokról, póker, bridge, tánc, mind ivással átszőve — és a társasjátékok. A „démonok”, „nőcsábítók”, a világhírű Casanovák és botrányhősök körbeülnek és „caffe pot”-ot játszanak, ami körülbelül a mi „fehér-fekete-igen-nem” című „rendkívül elmés” gyerekjátékunknak felel meg.

Ezek után a duhajkodások után, aki dolgozik, fél tizenegykor hazamegy, mert reggel hétkor fel kell kelnie, hogy egész napját a stúdió lázas munkájában töltse. A többi vendég egy darabig még eldőzsöl, azután tizenkettő-egy óra felé szépen hazamegy a társaság. Ki józanul, ki másképpen.

Hogy az ilyen estélyen flört, sőt komolyabb flört is akad, az még nem bűn. Csak akkor lesz azzá, ha a lapokon keresztül a közönség elé kerül, mint valami finom pletyka és az olvasó a világ minden részében fejcsóválva olvassa a pikáns hírt és pápaszemét letéve, megbotránkozva meséli azt el felebarátjának azzal a megjegyzéssel:

— Ezt a Hollywoodot, ezt a bűntanyát, ezt a Sodoma és Gomorrát igazán fel kellene már egyszer gyújtani!

Az irigyelt és megcsodált sztár, akihez dűl a pénz, a gazdagság, aki kényelemben és jómódban tobzódik, éppen olyan küzdő és szenvedő lény, mint mindenki más.

Reggel hét órakor kel. Torna, masszázs, fürdő. Mindez azonban nem a jólétet jelenti, hanem szerves része a munkának. A sztár tulajdonképpen „all round atléta”. Fizikai kondíciója, rugalmassága, külső formája, arcának redőtlensége és tetszetőssége éppen olyan fontos, vagy talán még fontosabb része sikerének, mint maga a képessége. Ezt lehetőleg hosszú ideig fenntartani éppen olyan munkával jár, de talán még több szenvedéssel, mint maga a filmjátszás.

Sovány kis reggeli, grapefruit és birka kotlett, amely nem rontja el a darázsderekat, azután ki a stúdióba, ahol a sztár már reggel nyolc órakor öltözőjében ül és igyekszik még szebbé, még tetszetősebbé varázsolni magán mindazt, amibe világszerte annyi ember szerelmes. Pontosan kilenc órakor „minden ember a fedélzeten”. A rendezőtől kezdve az utolsó munkásig. A felelősség, a sóvárgott siker — ami egyúttal a gázsit is jelenti — rettentő izgalmában folyik a munka déli tizenkettőig. A mindenáron való érvényesülés vágya fűti s teszi még fárasztóbbá a sztár munkáját, mint amilyen. Nem egy-szer a rendkívüli teljesítmények is annyira kimerítik, hogy az erre nem trenírozott embernek ez a párórai munka egésznapi teljesítménynek is sok volna. A lunch roomban, ahol a sztár, statiszta és minden egyéb alkalmazott ugyanabban a teremben, sőt sokszor ugyanannál az asztalnál eszik, a nagyjövedelmű sztár és a lényegtelen jövedelmű statiszta között igazán nincs más különbség: mint az, hogy a statiszta ehet, amit akar s jóízűen jóllakhat, míg a sztár azt eheti csak, amit szabad s a világért sem lakhat jól.

Egyórás szünet után tovább folyik a munka este hétig s nem egyszer újabb egyórás szünet után tízig, tizenkettőig, sőt előfordul, hogy reggelig. Munka után a „projection room” izgalmas percei következnek, ahol az előzőnapi munka eredményét, a kész felvételeket vetítik le.

Hányszor derül ki ilyenkor, hogy az a jelenet, amelynek a felvételnél a legnagyobb hatása volt, vásznon nem hat sehogy sem, hogy újra kell csinálni s hogy elveszett munka és fáradság volt, amit rápazaroltak. Fáradtan, izgatottan, nagyon sokszor csalódottan dől ilyenkor hajnaltájban ágynak az irigyelt sztár. Aludnia kell akkor is, ha egyébként nem tudna, mert másnapra újra kivasalt arccal, frissen és boldogan kell megjelennie a felvevőgép előtt és mímelni a gondtalan, diadalmas ifjúságot.

Tévedés volna azt hinni, hogy amikor a sztár elkészült a filmjével, a pihenés és nyugalom napjai következnek. Szó sincs róla! Most következnek csak az igazán izgalmas percek.  Milyen lesz a film, mire összeállítják és megvágják? Ha jó is lesz, fog-e tetszeni? S ha már tetszeni is fog a stúdió embereinek, milyen sikere lesz a közönségnél? Mindez nem hiúsági kérdés csupán, hanem főleg egzisztenciális kérdés, mert hiszen ezeknek a dolgoknak kedvező kimenetelétől függ a sztár gázsija, jövője.

Ezek a gondok jóformán véget sem érnek még, s máris kezdődnek az újabbak. Mi lesz és milyen lesz a következő darab, ki fogja írni, rendezni, fotografálni, s mennyibe kerülhet? A sztár sikere, mint már említettem, nem csupán a saját teljesítményétől függ. A siker egyik legfőbb kelléke a jó filmkézirat. Majdnem ilyen fontos a jó rendező. A jó operatőr. S last but not least — a darabban szereplő színészek. Nem is szólva arról, hogy ezeknek a tényeknek a lehetőségét elsősorban az határozza meg: mennyit szán a filmvállalat a film elkészítésére?

S mivel az egész produkció sikere vagy sikertelensége a sztár nevéhez fűződik, elképzelhető, mennyi gondot és gondosságot követel a sztártól minden film megszületése. Régen megállapított tény, hogy a színésznek sokkal hasznosabb egy jó darabban a kisebb szerep, mint egy gyenge darabban a bármilyen jó és nagy szerep. A sztár nagyon jól tudja, hogy csak akkor arathat sikert, ha a darab is sikert arat. A mai sztárkultuszban nemcsak a darab bukik meg, vagy arat sikert, hanem a sztár maga is.

Mary Pickford mesélte, hogy egy esztendőben nyolcvanezer dollárjába került a kért autogramos képek elküldése. Ilyen körülmények között érthető, hogy a sztárnak mennyi aggódásba és izgalomba kerül egy-egy film elkészítése, egy-egy szerep eljátszása. Gyakran előfordul, hogy a sztár olyan szerepet játszik, amelyre maga az előkészülés sokszor heteket, sőt hónapokat vesz igénybe.

Douglas Fairbanks, aki állandó tréningben él, akárcsak a boksz bajnok meccsei előtt, napi nyolc órát trenírozott az egyik filmje előtt. A filmben mexikói banditát játszott s a végén tíz méter hosszú karikás ostorával úgy pattogott, mintha mást sem csinált volna életében. Ekkor érkezett Conrad Veidt Amerikába. Elvitték őt Fairbanks stúdiójába. Veidt egy szót sem beszélt angolul s Fairbanks egy szót sem tudott németül. A népszerű „Doug” azzal fejezte ki hódolatát a kitűnő német színésszel szemben, hogy a tőle jókora távolságra álló kitűnő német színész szájából ostorával kiütötte az égő cigarettát. Veidt még ma is borzongva emlékszik meg a nagy megtiszteltetésről, amellyel amerikai kollégája fogadta.

A sztárok bár rövid ideig, de nagyon sok pénzt keresnek, fantasztikusan túlzott jövedelmeik azonban a valóságban sokkal mérsékeltebbek. Van Hollywoodban vagy öt sztár, akinek évi jövedelme még ma is kétszázötven és ötszázezer dollár körül mozog. Azokról a sztárokról természetesen nem beszélek, akik egyúttal vállalkozók is, mert ezeknek a jövedelme egyúttal a vállalkozás sikerétől is függ. Azok kereshetnek többet is, de rá is fizethetnek. Ezek a nagyjövedelműek az úgynevezett hollywoodi csalétkek, akiknek a nevét és gázsiját annyiszor olvashatjuk a világsajtóban. Van még vagy tíz sztár, aki száz-százötvenezer dollár körül keres, húsz, aki ötven-hatvan-százezer dollárt, ötven — már nem sztár, de jó nevű színész —, aki húszezer dollár körül keres körülbelül vagy hetven, aki húsz-huszonötezer, s lehet vagy két-háromszáz kevéssé ismert, de foglalkoztatott színész, aki megélhet rendesen. Ezzel szemben húszezer színész és statiszta teljesen bizonytalanul tengődik és örül, ha szörnyű kínok között összekaparja magának azt, ami mindennapi minimális szükségleteinek szűkös fedezésére kell. De legtöbbnyire még ez sem sikerül. Ez hozzávetőleg az anyagi képe a hollywoodi színész-eldorádónak, ma az Úrnak 1934-ik esztendejében, ahova annyi érdemes színész vágyik, csak azért, mert az újságokban állandóan a sokszázezer dolláros jövedelmű sztárok mennyei jólétéről olvas.

Egészen biztos, ha valamelyik első hollywoodi sztár ismerné a sikeres európai színész normális viszonyok közötti művészi és magánéletét, éppen úgy irigyelné annak a sorsát, mint ahogyan az irigyli most az övét.

Természetes, hogy a száz- és többszázezer dolláros jövedelem, — amely különösen a filmvállalatok vezetőemberei között gyakori, — nem egyszer féktelenségre ragadtatja azt, aki ezt a királyi összeget megkeresi. Tekintetbe kell venni, hogy ezeket a nagy jövedelmeket tulajdonképpen egy kis városban keresik meg, ott, ahol a pénz nem talál olyan könnyű utat a levezetődésre, mint a nagyváros forgatagában. A nagy jövedelmek nyomán jár a féltékenység, az irigység, s ezzel a vágy, hogy a másikat túllicitálja. A nagy jövedelmekkel gyakran a pénz spleenje jár, amikor ragyogóbbnál ragyogóbb kastélyok, autók és sok egyéb, a túlzott jólét jele mutatja, hogy a hatalmas jövedelem tulajdonosa alig tudja már mire és hogyan költeni a dollárt. Pedig nemsokáig tart a sztár ragyogása… megszámlált évek, és meghatározott számú sikerek állnak mindegyik előtt.

Alig van szomorúbb és keservesebb látvány, mint egy elvirágozott sztár, aki nem tudja, hogy letűnt és régi dicsőségéből nem maradt meg egyebe, mint néhány allűrje. És csak ő nem tudja még, hogy ő már — nincs.

A legtöbb sztár arra rendezkedik be, hogy örökké ragyogni fog, örökké híres lesz. Hiába mondja, „Tudom, ez nem tart soká”, ezt csak mondja, hogy okosnak lássék, de őszintén sohase hiszi. Biztos, hogy ez így van, mert különben nem élne úgy, ahogyan él.

Egyik legnevesebb sztár, aki igazán kedves, elragadó fickó és azóta már szintén elnémult, elmesélte nekem a jachtja történetét. Jachtot vett. Háromheti szabadságát — részben jachtján, — részben Hawaiiban szerette volna tölteni. A jacht „mindössze” ötvennyolcezer dollárba került. Hawaii Hollywoodtól hajón körülbelül hat-hét nap. Indulás előtt a kikötő felügyelősége megvizsgálta a hajót, hogy rendben van-e a nagy tengeri útra. Új ballasztot kellett a hajóba építeni. Háromezer dollár. A hajót négyheti élelemmel, víz- és élelmiszertartályokkal kellett felszerelni (hátha nem jutnak el Hawaiiba a megszabott idő alatt) — ez négyezer dollárba került. Kapitányt és helyettes kapitányt, kormányost és másodkormányost, legénységet, rádiótávírászt, navigátort kellett szerződtetni és próbautakat tenni. Mire végre minden rendben volt és John elköltött külön vagy tizennyolc-húszezer dollárt, lejárt háromheti szabadsága és — otthon maradt. Sok baja volt még az átkozott jachttal, amíg végre sikerült harmincezer dollár veszteséggel túladni rajta.

Hawaiiba első osztályon, luxus lakosztályban kétezer dollárért utazhatott volna oda-vissza. És nem tanult a jachtüzleten, mert nem egy hasonló „bussinest” csinált még.

A sziklákba, hegytetőre építtetett magának palotát. Hallatlan költséggel uszodát, teniszteret, kertet varázsoltatott elő magának ott, ahol azelőtt csak kemény, terméketlen kő volt. S külön, pompás villanyfelszerelésről gondoskodott, hogy a kertet, uszodát, teniszteret éjjel is nappali fénybe boríthassa, ha éppen kedve tartja.

Nézd, Jack — mondtam egyszer neki —, mért nem utazgatsz néha? Soha nem voltál még Európában, miért nem nézed meg egyszer? Hollywoodban halálra unod az életedet!

— Szó sincs róla! — válaszolt. — Hollywood csak annak unalmas, aki nem tudja, hogyan kell itt élni.

— Na hogyan? — kérdeztem kíváncsian.

— Veszélyesen — vágta a szemembe valami felsőbb-rendű, diadalmas mosollyal.

— Veszélyesen?!

— Igen. Például a múlt héten úgy becsíptem, hogy a nevemet sem tudtam. Reggel, — hogyan, nem is tudom, — kimentem a repülőtérre, béreltem egy aeroplánt és lerepültem Mexikóba a lóversenyre. Háromezer láb magasságban vagy ötször akartam kiszállni s alig tudtak visszatartani. Végül is San Diegónál, pont mielőtt földet érhettünk volna, sikerült negyven láb magasból kiugranom. Mindenki megdermedt. Semmi bajom nem történt… Ez például veszélyes és szórakoztató.

Elragadóan villogó bogárszemével úgy nézett rám, mint aki győzött. Michelangelo Dávidjának, a fiatalságnak mindent lenéző fölényes és diadalmas tekintete jutott eszembe. S én élveztem azt a hallatlan győzelemittasságot, amit ő érzett felettem és az élet felett. A fanatikus hit abban, amit tesz, — ez adta meg neki azt a nagyszerű elevenséget, azt az életet sugárzó frissességet, ami úgy is érdekes és impulzív lényének, nagy sikereinek és nagy gázsijának a titka volt. Volt. Mert ma már bizony az ő csillaga is letűnt.

Ramon Novarro színházat építtetett magának otthon, ahol vendégeit szórakoztatta.

Marion Daviesnek több palotája van, mint ahány szobája a jólszituált polgármesternek.

Pola Negri úgy cserélgette — szép veszteséggel — a villáit, mint más ember az ingét. Európából visszatérve nyolcvanezer dollár büntetést kellett fizetnie azokért az ékszerekért, amelyeket odaát vásárolt és „elfelejtett” elvámolni. Így éltek, költötték egypár évvel ezelőtt még és talán így költik még ma is a pénzt, világhírű sztárok, akiknek jövedelmeik legtöbbször fordított arányban áll a műveltségükkel és intelligenciájukkal.

Pedig én láttam ám nagy, világhírű sztárt letörése után statisztálni, mert egy centje sem volt. Nem is egyszer. Maurice Costello a filmvilágnak egykor legtündöklőbb csillaga. Az amerikai férfi ideálja, minden amerikai nő szerelme, nem egyszer statisztált öreg korára,

Hollywood igazságos. Ugyanazok a lehetőségek megvannak lefelé is, amik felfelé.

Nathan Burkham, a neves filmügyvéd mondta egyszer előttem egy jó nevű sztárnak:

— Kövesd a pénz útját ebben az üzletben, légy takarékos és akkor sohasem követhetsz el hibát!

Az irigységnek, egymást túllicitálásnak néhány jellegzetes példáját láttam Hollywoodban.

Egy garden partyn Pola Negri csizmában jelent meg. Természetesen feléje fordult az érdeklődés. Amikor Mae Murray meglátta, hogy milyen sikere van Pola Negri csizmájának, autóba ült, hazahajtatott — s félóra múlva bricsesznadrágba öltözve tért vissza. A nőnadrág viselete Hollywoodban tehát nem Marlene Dietrichtől származik.

Volt egy angyali filmprimadonna, akinek majdnem emberi értelemmel megáldott, egzotikus kis madarát a legnagyobb elragadtatással csodáltam és dicsértem. A kis madár odarepült a kezére s szájáról ette a falatot. Ha látta, hogy gazdája szomorú, fájdalmasan kezdett el csipogni. Ha gazdája nevetett, ugrált és csapkodott a szárnyával.

Amikor egyszer javában dicsértem a primadonna aranyos, okos madarát, fitymálva elhúzza a száját:

— Ez? — mondta. — Ez nem tud semmit! Ez buta szegényke. A Greta Garbónak van egy ugyanilyen kis madara, a hátára fekszik, és azt mondja: „Huhh-huhh!” Az okos és aranyos! Ezt magának adom, ha akarja.

Nem bírta ki, hogy valakinek a madara többet tudjon, mint az övé. S pláne, ha az a madár a Greta Garbóé!

És hogy azt tudja mondani, hogy „Huhh-huhh!”. Azt hiszem, ez a történet az irigység apoteózisa.

A legtöbb sztár bolondul, féktelenül, apró szeszélyeinek él, de hiszen ez nem is csoda, mert Hollywood tényleg unalmas. S az unalom és egyhangúság egyik titka: hogy nem igen lehet környezetet változtatni. Akárhova megy az ember, mindenütt minden ugyanaz. A kaliforniai vidéket mindenütt fából épült, egyforma házacskák tarkítják és valahogy minden az ideiglenesség benyomását kelti. Mintha az egészet csak „búcsúra” építették volna, vagy valami egyhónapos kiállításra. A kisvárosok mind egyformák: drugstore, benzinállomások, garázsok és kaffetériák összetétele. Valamennyi egyforma. S ha az ember Hollywoodból négy nap és négy éjjelt utazik, még mindig csak New Yorkban van, ahol ugyanazok az utcák vannak, ugyanolyan névvel ugyanazon a helyen és ugyanazok az üzletek ugyanazzal az áruval, mint Los Angelesben. Ugyanazok a vendéglők pontosan ugyanazokkal az ételekkel. S ugyanazok az emberek, akik ugyanúgy viselkednek, ugyanazt a nyelvet beszélik. Ugyanazok a szivarok, ugyanazok a ruhák. És mindezek tetejébe még mi is teljesen ugyanazok vagyunk és mindazok, akikkel Hollywoodban érintkeztünk, ugyanazok. Lubitsch jellemezte nagyszerűen a helyzetet, amikor egyszer azt mondta nekem:

— Pufi, ezentúl ki kell maszkírozni magunkat és szakállt kell ragasztanunk, hogy ne legyünk mindig egyformán ugyanazok… Ezt már nem lehet kibírni!

Ez a rémes, az „amerikai uniformis”. Minden mindenütt szabályosan ugyanaz. Az európai pedig még fokozottabb mértékben látja és érzi mindezt. Hollywood olyan a számára, mint egy jól jövedelmező — ha ugyan jövedelmező — gumi plantage, ahol a megszerzendő jólét és gazdagság reményében megy tönkre az ember. S ha meg is szerzi a sóvárgott jólétet, mire megszerezte, legtöbb esetben nem tudja már élvezni, mert a megszerzésében elsorvadt minden életöröme. Épen, frissen, életerősen és gazdagon kevesen térnek vissza Hollywoodból. S ha valakinek sikerül annyi energiát összegyűjteni, hogy elhatározza magát és visszajön Európába, akkor már nem tudja mit kezdjen az itteni szegényebb, de sokkal változatosabb, — gondokkal teli, de mégis ezerszer színesebb élettel. Kár volna arról vitatkozni, hogy melyik élet hát a szebb, a jobb: az amerikai-e, vagy az európai?  Mindenkinek mindig a saját élete a szebb, amelyből fakadt, amelyben felnőtt, amely az eszét, ízlését, értelmét kialakította. Érett fejjel, kiforrott mentalitással, véleménnyel és kritikával, Európában amerikainak, vagy Amerikában európainak nem igen lehet már meggyökeresednie. De ha egyszer az európai mégis kiment Amerikába és ott élt egy darabig, vége van. Megpörkölődik ott az élet anyagiasabb mivoltától, a gondtalanabb élettől, a könnyebb megélhetéstől. És ha visszajön, sehol sem találja többet, amit itthagyott. Pedig itt van még minden, csak éppen ő nincs itt már. Az az ő, — aki akkor elment…

Egyik legnagyobb amerikai filmvállalat elnökével voltam egyszer a keleti tengeren Heringsdorfban. Mikor először mentünk le a tenger partjára, széttárta a kezét és valami furcsa hangon ezt mondotta: Hát te vagy az a Heringsdorf, ahonnan a hering — ifjúságomnak egyetlen tápláléka — származik. Hogy vágytalak én téged látni, hogy megköszönjem neked mindazt a sok jót, amit velem tettél és egyben bocsánatodat kérjem, hogy annyit átkoztalak, mert csak törzs nélküli heringeket termeltél részemre. Tíz évig én csak heringfarkon, és heringfejen éltem, mert azt kaptuk ingyen a vendéglőkből. Tíz évig csak ez volt az én pecsenyém. Hű, de utáltam, és jaj, de nagyon jó volt, hogy az is volt. Ezekből az innen származó fejekből és heringfarkakból fakadt minden gondolatom, amivel vagyonomat szereztem és sikereimet arattam. Isten áldjon érte, Isten áldjon meg minden heringedért, ifjúságomnak te jóságos éléstára, Heringsdorf!

Íme, meg akarok fizetni a heringjeidért. És szinte extázisban egy marék aranyat vett ki a zsebéből és beledobta a tengerbe. Sírt.

Aztán leültünk egy padra és hosszú szünet után beszélni kezdett. Elmesélte, hogy lett belőle filmmágnás.

— A siker bizony drága, — mondotta — és nagyot sóhajtoit. Sok-sok álmatlan éjszakába és sok-sok lelkiismeretlenségbe kerül. Ha én visszanézek az életemre, szinte megborzadok a veszélyektől, amelyeket bolond fejjel, a sikeremért meggondolatlanul vállaltam. És bár tudom, hogy azoknak a végtelen könnyelműségeknek köszönhetem minden későbbi sikeremet, ma már nem merném megtenni azt, amit akkor.

Húsz dollárral a zsebemben érkeztem Amerikába és tíz évi kemény, a hangyáénál sokkal szorgalmasabb munkával, — amelyben minden voltam a világon, csak éppen ember nem, — koplalva és fázva félretettem magamnak háromezer dollárt. Amikor egyszer Oshkoshban, Chicago mellett, — ahol akkor kihordó voltam — egy csomagot viszek haza, látom, hogy egy kis helyiség előtt sok ember áll és egy kikiáltó hirdeti a fotográfián meg-elevenedett embert, a modern kor csodáját. Láttam, hogy mennyi ember özönlik a kis bódéba és fizet le öt centet. Milyen remek üzlet lehet ez, — gondoltam magamban, ahol ennyi ember fizet be pénzt, nem kap érte semmit, és amikor kijön, mégis meg van elégedve, Egy-szer aztán én is bementem és szájtátva néztem, hogy a fotográfiák elkezdtek mozogni, megemelték a kalapjukat, bólogattak, kezet fogtak, sőt a közönség nagy mulatságára megölelték és meg is csókolták egymást. Elgondoltam, hogy milyen nagyszerű üzlet lehet ezt mutogatni, s elkezdtem érdeklődni, hogy honnan veszik, és hogy hol csinálnak ilyen képeket. Másnap már elszánt szemtelenséggel állítottam be egy ilyen filmkölcsönző vállalat főnökéhez és felajánlottam, hogy betársulnék a cégbe. A főnök ugyan nagyot nézett, de határozott fellépésem győzött, tárgyalásba bocsátkozott velem és hajlandó volt tízezer dollárért negyven százalék részesedéssel a cégbe bevenni. Gondolkozási időt kértem, és ezalatt megkezdtem a hiányzó hétezer dollár megszerzésének irtózatos munkáját.

Volt nekem Milwaukee-ban egy nagyon szegény, öreg néném, akinek égen, földön nem volt több pénze, mint kétezer dollárja. Száz dollár havi járadékot ígértem neki és elvettem a kétezer dollárját. Volt ugyanott egy bátyám, aki egy sörgyárban elnyomorodott és a gyártól havi ötven dollár nyugdíjat kapott. Eladattam vele a nyugdíját háromezer dollárért, havi száz dollár fizetésére köteleztem magam és elvettem tőle a háromezer dollárt. A most már meglévő nyolcezer dollárra kétezer dollár uzsorakölcsönt vettem fel és így, ezzel az életveszélyes pénzzel a zsebemben, beállítottam a filmcég főnökéhez.

Börtönbe juthattam volna, ártatlan, tehetetlen embereket tehettem volna kenyértelenné. Még ma is borsódzik a hátam, ha rágondolok arra az elszántságra, amelyre akkor képes voltam, és amelyre ma harmincöt év után semmiért a világon sem volnék kapható. Mint a sikkasztó, aki biztosra veszi, hogy visszateszi az eltulajdonított pénzt, nekem sem jutott eszembe, hogy ezek a szörnyű pénzek el is veszhetnek. Szóval beállítottam a filmcég főnökéhez és azt mondottam: Meggondoltam a dolgot, hajlandó vagyok részt venni a vállalatban tízezer dollárral, ha a vállalat ötvenegy százaléka, tehát a többség az enyém lesz. Ötven-ötven, — felelte a főnök — ha akarja vagy semmi. Semmi, — feleltem — olyan impertinenciával, amelyet még ma sem tudom, hogy akkor honnan vettem — és elmentem.

Nekem ugyan fogalmam sem volt, hogy mi a film, de tetszett az üzlet és elhatároztam, hogy megcsinálom. Megismerkedtem annak a cégnek első hivatalnokával, a „cég eszével”, tíz dollár heti fizetéssel többet ajánlottam neki, mint volt és másnap már kezdtem tőle eltanulni, hogy tulajdonképpen mi is az a filmgyártás és kölcsönzés.

Sikerült. Egy félév multán már sok pénzt kerestem, másfélév után tönkretettem azt a filmkölcsönzőt, amelybe be akartam társulni és megvettem azt potom pénzen, most már száz százalékra. Később filmgyárat alapítottam és a filmiparral együtt én is felfejlődtem oda, ahol ma állok. A dolog jól sült el.

A nénémnek élete végéig havi ezer dollárt fizethettem. A bátyám pedig havi ezerötszáz dollárt kap a kölcsönadott háromezer dollárja fejében élete végéig. A háromezer dollárral pedig részvényese lett a vállalatomnak és ezek a részvények ma  háromszázezer dollárt biztosan megérnek.

Ha nekem akkor skrupulusaim vannak, ha én akkor a lelkiismeretemmel és a szívemmel beszélem meg a dolgaimat és nem a merészségemmel, elszántságommal és tettvágyammal, — ha én akkor a békés, nyugodalmas életet választom és nem a nagy sikerek lehetőségét és ha én akkor a sikerért nem vállalok minden veszélyt és nem teszem kockára a magam és a mások egész életét, — mint ahogy ezt minden igazi sikernél kockára kell tenni — akkor de sok minden máskép lett volna, de sok minden nem lett volna. Nem épült volna meg az én óriási telepem, nem keresett volna ezer és ezer ember megélhetést magának és a családjának és nekem sem lett volna annyi sok nagyszerű üdítő sikerem.

És mégis, ha visszanézek, megborzadok. És ha megkérdezem magam, most harmincöt év sok-sok küzdelme és sikere után, hogy érdemes volt-e annak az első bűnösen könnyelmű lépésemnek a veszélyét vállalni és félve kérdezem, hogy mi lett volna, ha elcsúszom, ha nem sikerül? Bizony, nem tudom. Mint ahogy nem tudom, hogy nem lett volna-e jobb mindezt akkor kérdezni magamtól és nem is belevágni az egészbe.

Magának pedig fiam csak egyet ajánlok: ne sikeres és ne gazdag akarjon lenni, hanem boldog. A boldogsághoz nem az én utam, hanem valami más út kell, hogy vezessen. Ez az egész, amire eddig rájöttem.

Ádám és Éva kiűzetett a paradicsomból, mert ettek a tudás fájából.

A bibliának ezt a gyönyörű igazságát csak az élet folyamán lehet igazán meg- és átérezni. A tudás és értelem tehát a biblia szerint nem jutalma az emberiségnek, hanem büntetése.

Talán még sohasem volt olyan aktuális afölött töprengeni, hogy tulajdonképpen mi is előnyösebb: a tudás, vagy a tudatlanság, az okosság, vagy a butaság.

Tessék elhinni, hogy nem olyan könnyű ezt eldönteni, mint ahogy az első pillanatban látszik.

Az okosság és a tudás, az ember távcsöve. Sokkal messzebb lát vele, mint a buta ember, aki, mint mondják, az orránál nem lát tovább. De vajon jó-e, előnyös-e, különösen ma messzebb látni? Ez a nagykérdés, amiről azt hiszem, érdemes kicsit elmélkedni.

Amerikában hallottam ezt a remek közmondást: A bölcsek megállapították, hogy lehetetlenség, de szegény buta bolond nem tudott róla, nekiment és megcsinálta.

Az a szegényke ostoba bolond nem látta az eléje tornyosuló ezernyi akadályt, nem volt hát, ami elrettentse, ami energiáját csökkentse, nekiment hát és alkalmat adott a szerencséjének, hogy az ezernyi legyőzhetetlen akadály között mutatkozó egyetlen kis résen átvezesse őt. Mert előrelátó, bölcs ember a sok akadály között talán nem is látta meg azt az egyetlenegy lehetséges utat, amely célhoz vezet, vagy ha meg is látta, mint reálisan és logikusan gondolkodó lény nem vehette azt számítása alapjául.

Érdekes, hogy az igazán nagy teljesítmények nagyobbik részét nem a gondos előrelátás, a bölcs mérlegelés és az alapos megfontolás hozták létre, hanem a szerencsére alapozott frissesség és nekilendülés.

Minden siker ezernyi, — az ember befolyásán kívülálló véletlenen múlik. Kolumbusz Kristóf Amerika felfedezése éppen úgy, mint Lindbergh első óceánrepülése, amikor különösebb előkészület nélkül egyedül, szalmakalappal a fején, egypár szendviccsel a zsebében éppen Párizsba repült. Hogy mennyire nem volt tisztában teljesítményének óriási jelentőségével, azt legjobban bizonyítja, hogy zsebében ajánlólevelet vitt magával a párizsi amerikai nagykövethez. De lehetetlen fölemlíteni azt a sok-sok nagy teljesítményt, amelynek sikere egy-egy gátlás és sok latolgatás nélküli elhatározáson és számtalan szerencsés véletlen összefogásán múlott.

Okoskodás a tett halála, mondja szintén egy igen bölcs közmondás. A buta ember ritkán okoskodik, tehát többet cselekszik és így a sok cselekedete között több kilátása van arra, hogy egyik-másik sikerüljön.

A megfontolt, előrelátó ember, ha valamit tenni akar, latolgatni kezd: mi lesz a véleménye annak, akitől a dolog létrejötte függ? Mik a tervének előnyei és hátrányai? Mit fog mondani annak, akit az idea megvalósításához meg akar nyerni, mit fog az válaszolni és arra a válaszra ő mit fog mondani? Legtöbbször, amíg elér oda, hogy a dologba belevágjon, az önmagában lefolytatott vitában meggyőződik, hogy nem is igen érdemes belefogni. De ha mégis rászánja magát, hogy megvalósítsa a szándékát, már annyira megingatta hitét az ügyben, annyira megrendítette minden bizalmát a sok okoskodás, hogy minden szó, amit kiejt, ártalmára van céljainak és elárulja, hogy ő maga sem hisz föltétlenül a dologban. A rábeszélésből kiérződő bizalomhiány lebeszéléssé változtatja az összes rábeszélésre felvonultatott argumentumokat.

Gyönyörű példa erre a parasztgazda esete, akinek megbetegedett a lova, szántania kellett és a szomszéd falu Andris gazdájától akarta egy lovát kölcsönkérni. A megoldás egyszerűnek és természetesnek látszott, hisz ő is tett már hasonló szívességet — nem is egyet — a szóban forgó Andris gazdának. Maga mellé veszi hát a sógort és rekkenő melegben elindulnak az öt kilométernyire lakó Andris gazdához, elkérni kölcsönbe a lovát. Az első kilométer után megszólal a gazda: ’osztán mi lesz, ha nem adja kölcsön a lovat? Mert meglássa’ sógor, hogy nem adja. Ismerem én ezt a fajtát: az képes, hogy nem adja azt a vacak lovat. — Bolond kend, sógor, oszt már mé’ ne adná oda kendnek, aki olyan sok szívességet tett már neki. Újabb 1—2 kilométernyi gyaloglás után, ami alatt a patakzó verejtékét törli és érződik, hogy folyton vitatkozik képzeletében Andris gazdával, akihez menőben van: Hogy mé’ ne adná ide, há’ mert félti azt a nyeszlett gebét, ’osztán meg azér’ is nem, me’ komisz. Egy kis pauza után még megtoldja: kár is odamenni, me’ úgyse adja ide, márpedig én azt semmiér’ föl nem veszem. Hosszú hallgatás. A rekkenő melegben csendesen ballagnak, egész közel érnek már a szomszéd faluhoz, amikor újra megszólal a gazda:  De az ördög el is viszi, ha nem adja ide a lovat kőcsönbe’ az a betyár, me’ ha én egyszer kérek tüle’ valamit, oszt ü’ azt nékem megtagadja, hát kiverem a fogát. — Ne abajgasson már annyit sógor, megkapja azt a lovat, no. — Újabb hosszú szünet. — De úgy ’köll nekem — folytatja a gazda. — Mé’ is fordulok én ilyen emberhő’, aki még egy nyavalyás, vén gebét se ad ’kőcsön a megszorult szomszédnak. De ne féljen  sógor, megfizetek neki még ezér’ az irigy betyárságáér. — Idebízhatja. A gazda már forr belül és lassacskán végleg elintézi önmagában, hogy Andris gazda nem adja kölcsön neki a lovat, ami természetes is, mert Andris gazda irigy, komisz és betyár és azt fogja mondani, hogy neki is kell a ló. Végre másfélórai izzadás és kutyagolás után irtózatos dühösen benyit Andris gazdához, aki békésen pipázgat az udvarban és barátságosan tekint a jövevény felé.

A parasztgazda így szólal meg: — Há’ tartsa meg azt a nyeszlett, vén, csámpás gebéjét, hogy ott törje ki a nyakát, ahun’ van! — Ezzel becsapja az udvarajtót és az ámuló Andris gazda bámész tekintetétől követve elindul haza. Az utcán azután azt mondja a fejcsóváló sógornak: No nem megmondtam, hogy kár idegyünni’?!

A kultiválatlan, csiszolatlan, kisképességű agy következtetései, amiket különböző eseményekből, jelenségekből és az élet különböző megnyilvánulásaiból levon, általában butaságnak nevezhetők. De a butaságnak sokféle fajtája van. Van műveletlen és van művelt buta. Van kellemes, kedves, csendes buta és van csúnya, kellemetlen, hangos buta. Van nagyon jól elviselhető, szerény buta, amivel szemben van a butaságnak legelviselhetetlenebb fajtája: a magát nagyon okosnak képzelő agresszív buta. Ha ez az utóbbi fajta kellő állhatatossággal, csökönyösséggel és kitartással párosul és valami lényeges pozíciót tud így kikönyökölni magának, akkor rettentő pusztításokat visz véghez. Egy ilyen állhatatos, csökönyös, agresszív butával száz okos ember nem tud megbirkózni. Az ilyenen a józan ész, bölcsesség és logika nem fog. Ennek az úgynevezett „szörnyű” butaságnak rettentő ereje van.

A butaságnak az kölcsönzi a legnagyobb erőt, hogy saját okosságában és cselekedeteinek bölcsességében minden gátlás nélkül rendületlenül hinni tud. Az ilyen buta ember sikereit tisztán és egyedül saját bölcsessé-gének, nagy eszének és éles előrelátásának tudja be. Ismertem én egy ilyen csodálatraméltó buta embert. Az volt a jelszava, hogy szerencse nincs: csak mindig utána kell keverni. Életben és kártyában egyaránt. Soha egy pillanatra nem jutott eszébe cselekedeteinek helyességében kételkedni és ez volt sikereinek és kudarcainak egyaránt titka.

Amerikai ember volt és ő találta ki a korszakalkotó eszkimó piet. Ez az eszkimó pie (pái) magyarul annyit tesz: eszkimó torta és két vastag ostya közé tett fagylaltszelet, ami több órányira szállítható, mert így — az ostya jó szigetelő lévén, — nem olvad el. Órákig magyarázta, ‘hogy milyen zsenialitással jött ő erre a nagy gondolatra. Hogy egyszer egy barátjával fagylaltot rendelt egy nyári vendéglőben. Ismerősök jöttek, ők eléjük mentek üdvözölni őket és megfeledkeztek a fagylaltról. Mire meg akarták enni a fagylaltot, ő észrevette, hogy a barátjáé, akinek a fagylaltja mellett volt az ostya, elolvadt, míg az övé, akinek a fagylaltján rajta volt az ostya, nem olvadt el egészen. Ebből született meg azután benne a nagy gondolat, hogyha egészen befedné ostyával a fagylaltot, akkor az talán sohasem olvadna el. Rájött, hogyha valamit betakar az ember és elzárja azt a nap sugarának behatásától, akkor az kevésbé olvad, mintha a hő és a nap behatásának védtelenül tesszük ki. Vagyis csodálatos következtető képességével rájött, hogy árnyékban hűvösebb van, mint a napon. Ez az ő grandiózus fölfedezése a Newtonéhoz hasonló — mondotta —, aki egy fáról lehulló almáról következtetett a nehézkedés törvényére. Láttam, hogy ő mindazt, amit találmányáról és önmagáról elmondott, bármilyen hihetetlennek is hangzik, fanatikus meggyőződéssel hiszi. Ezzel a megrendíthetetlen hittel és vég nélküli bizalommal kezdte gyártani és terjeszteni az eszkimó pie-t. Az eszkimó pie-t ól lett hangos egész Amerika, diadalra vitte világrengető találmányát és óriási vagyont gyűjtött. Minden rendben is lett volna, ‘ha nem támad egy újabb zseniális ötlete és nem határozza el épp ilyen elszántsággal, hogy az eszkimók között is bevezeti az eszkimó pie-t, ahol már az elnevezés maga is kész siker, de meg ahol, mint ő tapasztalta, amúgy sincs fagylalt. Szilárd elhatározását tett követte. Rettentő költséggel és fáradsággal fagylaltgyárakat létesített északon — de bizony a fagylalt nem fogyott. Az eszkimónak nem kellett az eszkimó pie. Erre spekulálni kezdett, hogy mi lehet ennek az oka és rájött. Rájött, hogy hiányos a hirdetés és rossz a személyzet. Kicserélte az egész személyzetet és nagy hirdetési kampányt indított, amely rettentő pénzébe került. A legnagyobb fogyasztók részére rénszarvasokat sorsolt ki. Nem használt. A rénszarvast, mint legnagyobb fogyasztó az az eszkimó nyerte, aki egy esztendőben összesen nyolc eszkimó pie-t volt képes elfogyasztani. A fél vagyonát rááldozta és még jóval többet, de ő, a zseniális föltaláló nem jött rá, hogy az eszkimónak forró tea kell és nem fagylalt, hogy a 30 és 40 fokos hidegben ugyancsak nem eszkimó pie után sóvárog az eszkimó. De nemcsak hogy nem jött rá, hanem amikor mondották neki, akkor sem hitte el. Azt mondotta, majd ő még rájön a hibára és be fogja bizonyítani, hogy igenis az eszkimó pie még a legészakibb északon is kelendő cikk lesz.

Zseniális barátom föltartóztathatatlanul tönkre is megy, ha zsenialitása ugyanakkor újra diadalra nem segíti. Egy gyárának lebontásánál ugyanis a földből petróleumforrás tört elő és a dúsan hömpölygő értékes nedű bepótolta egész veszteségét, amit az eszkimó pie eredménytelen eszkimói expedícióján veszített. Ez az ember mindenbe belefogott. Filmet gyártott, újságot adott ki, bankot alapított és veszettül tőzsdézett. Mindent csinált és mindenen keresett. Húsz órát dolgozott naponta és napról-napra nőtt a hite önmagában és abban, amit csinált. Alaposan megfontolt ostobaságai lavina-szerűen növelték vagyonát, amíg egyszer azután elhagyta a szerencséje — amit ő mindig tagadott —, a konjunktúra megfordult, ő magára maradt nagy zsenialitásával és úgyszólván percek alatt tönkrement. Rövid egypár nap alatt úszott el az évek hosszú során keserves munkával és a legkomolyabb butasággal szerzett óriási vagyon. Mármost mi látszik ebből, milyen tanulságot lehet mindebből levonni? Az okos ember biztosan sokkal előrelátóbb lett volna és ilyen nagy vagyonnal nem ment volna tönkre, vagy legalább is nem méretezte volna annyira túlkötelezettségeit, hogy egy 4—5 napos gazdasági deroute, akármilyen nagy legyen is az, teljesen és tökéletesen elpusztíthatta volna a hosszú évek keserves munkájának teljes eredményét. Az okos ember igaz, hogy talán nem ment volna tönkre, de az okos ember nem is szerezte volna meg azt az óriási vagyont, mert nem csinálta volna meg az eszkimó pie-t soha. Egy ilyen, mindenki által régen tudott gyerekségben és annak óriási lehetőségeiben egy okos ember nem tudott volna hinni. Márpedig tény, hogy ennek az igazán nagyon ostoba embernek az eszkimó pie-jából, szorgalmából és önmagában való hitéből számtalan gyár, gép és egyéb alkotás épült és adott kenyeret ezernyi embernek. Itt is nyitva marad tehát a kérdés, hogy mi hasznosabb, a butaság, vagy az okosság?

Bukásában és tönkremenetelében azonban barátunk egy pillanatra sem vesztette el önmagát. Továbbra is megmaradt a hite önmagában és újabb nagy tettekre határozta el magát.

Először is leszámolt régi, megmaradt gazdagságának roncsaival és attól következőleg búcsúzott el: Palotájában nagy estélyt rendezett, amelyre 12, a nagy összeomlásban összeomlott és hozzá hasonlóan teljesen tönkrement barátját hívta meg. A fejedelmi lakomán híres művészek és táncoló „bajadérok” szórakoztatták az értelmetlenül bámuló, tönkrement vendégeket, akik már azt kezdték hinni, hogy a vendéglátó házigazda tönkremenésében meghibbant. Mikor a vacsora azután a végéhez közeledett, a házigazda a következő rövid beszédet tartotta: Kedves jó barátaim! Ezúttal a közös sors hozott minket össze. A vagyon, amit szereztünk, elúszott. Ez a palota, amit én építtettem, holnap reggelig még az enyém és akkor ki kell költöznöm innen, de mivel nincs hová költöznöm, felkérlek benneteket, hogy mindenki vigyen innen el, amit akar és bír, én ezennel emlékül nekiadom azt. Én újrakezdem, és egész biztosan szerzek még ezeknél a holmiknál sokkal különbeket magamnak. — Ezzel leült. Egypár pillanatra nagy csend támadt, majd az egyik beborozott vendég felkelt, magasra emelt egy pezsgőflaskát és azzal a felkiáltással: „Hát mit gondolsz, mi nem fogunk szerezni?” Teljes erővel belevágta azt a terem közepén függő, vagyont érő velencei csillárba, Erre azután, mint egy végszóra olyan rombolás indult meg, amelyhez foghatót a vandálok sem tudtak végezni. A drágábbnál drágább képeket, szobrokat és szőnyegeket összevissza törték, szakították és hasogatták. A bútorokat darabokra zúzták és még a fal gobelinborításait is levagdalták. Mindebben pedig a háziúr járt elől. Ezután összegyűjtötték mindenkinek megmaradt pénzét. A megmaradt jó párezer dollárral elutaztak Havannába és ott 20 napig tobzódtak az összegyűjtött vagyonroncsokból. Egy percig nem voltak józanok a 20 nap alatt, és amikor mindenük elfogyott, jelentkeztek az amerikai konzulátuson és államköltségen, mint vagyontalan amerikai polgárok hazazsuppoltatták magukat. A New York-i kikötőbe mind a tizenhárman, akik azelőtt saját jachtjukon utaztak, mint fedélközi utasok, egyetlen cent nélkül érkeztek meg, hogy egészen elölről kezdjék újra az életüket. Mikor én két évvel ezután barátommal Berlinben találkoztam, egy volt alkalmazottjának berlini fiókjában volt heti 100 dolláros állása és ebből az összegből — amit azelőtt jókedvében borravalóul adott — kellett családjával megélnie. De sohasem panaszkodott, teli volt tervekkel — rettentő butaságokkal. Folyton mosolygott, kvázi kívülről nézte a saját helyzetét és azt csak átmenetinek tekintette, mert ő — mint mondta — most darabot ír Oroszországról, ahol ő ugyan sohasem volt, de eszkimó pie-os korában egy orosz alkalmazottja remek dolgokat mesélt neki róla.

Elképedten hallgattam szegényt, akinek így koldus korában már nem állott olyan jól az ostobaság, mint hajdanában, de az a meggyőződés, amivel ezt és egyéb szamárságait előadta, lehet, hogy még egyszer diadalra viszi valamelyik butaságát. Én mindenesetre adtam neki egy nézetem szerint igen jó tippet, hogy próbálja meg és áruljon most az eszkimóknak forró teát és az eszkimóknak készített eszkimó-tortát talán töltené meg fókazsírral, mert így több kilátása volna a sikerre. Dühös lett és biztatott, hogy ő még sok pénzt fog keresni az eszkimóknál a fagylalttal, mert az eszkimó pie-patentot ő ugyan eladta, de közben rájött, hogy az eszkimóknak nem is kell ostyába tenni a fagylaltot, mert ott úgyis olyan hideg van, hogy ott amúgy sem olvad el.

Ez a butaság már imponált nekem és nem csodálkoznék, ha ezzel a hihetetlen konoksággal egy szép napon csakugyan rákapatná az eszkimókat a fagylaltra, ami dupla haszonnal járna, mert ott tudniillik a jég roppant olcsó.

A műveltség és a butaság nem zárja ki egymást. Valamiképpen van művelt, sokat látott és olvasott nagyon buta ember, azonképpen van teljesen műveletlen, nagyon okos ember. írni-olvasni nem tudó, egészen primitív embertől hallottam tavasszal, amikor szántották a földet: tetszik látni, kérem, olyan a föld most, mint a szép lány. Ni, hogy tartja a hátát, hogy vakargassák, pucolják-keféljék. Most kel föl az álmából, tudja, hogy fésülik, öltöztetik, hogy lakodalomba indul a szemmel, amit belévet a paraszt. — Ennél szebb, találóbb, költőibb képet alig is hallottam, pedig hát egyszerű, tudatlan parasztember mondta. Tudatlan, de okos.

Nagyon nehéz meghatározni, hogy ki az okos és ki a buta. Általánosságban az az okos, aki eltalálja a hausset, akinek sikere van, aki prosperál. Buta az, aki kudarcot vall. De mivel akinek sikere van ma, az kudarcot vallhat holnap, és akinek kudarca van ma, annak még sikere lehet holnap, tehát vannak emberek, akik ma okosak és holnap már buták, vagy fordítva, akik ma buták és holnap már bölcsek. Ügy, hogy tulajdonképpen Szolónnak, a nagy görög bölcsnek receptje szerint elmondhatjuk, hogy minden ember csak a halála után mondható okosnak vagy butának, — a közfelfogás szerint.

Ékes példa erre egy igen gazdag öregúrnak egyik legnagyobb újságunk főszerkesztőjével folytatott beszélgetése. Mondd Józsikám — mondta a főszerkesztőnek —, mit csinál az a sok ember itt a szerkesztőségben, ez mind a napi eseményeket írja? — Dehogy — mondta a főszerkesztő —, ezek nemcsak a napi eseményeket írják, hanem a saját ötleteiket is. Az újságírónak sok-sok ötlete kell, hogy legyen, mert főleg ezek az újságírói ötletek csinálják a lapot. — Sok ötlet — kérdezte csodálkozva a kiváló közgazdasági tényező. És mi fizetést kapnak ők ezért a sok ötletért? — Hát attól függ. Van olyan, aki 1000 pengőt is kap egy hő-napban, de még talán többet is. — Érdekes — felelte a kedves gazdag ember —, nekem életemben egyetlen-egy ötletem volt: megvenni egy lipótvárosi telekcsoportot és abból a 35 év előtti egyetlen jó ötletből még ma is havi 6000 pengő jövedelmem van.

Ötletesség, szellemesség, eszesség éppen úgy, mint ravaszság vagy ügyesség, sőt még az elmésség sem azonos az okossággal. Én okosnak azt tartom, aki legközelebb érve a természethez, felépíti és megőrzi lelki nyugalmát és harmóniáját.

Vagy még rövidebben talán úgy fogalmazhatnám: okos az, aki saját cselekedeteivel és életfelfogásával leginkább közelíti meg az elérhetetlen abszolút boldogságot.

A butaságnak persze, mint tömegcikknek, sokkal nagyobb a kelendősége és hatóereje, mint az okosságnak. A világ sorsát inkább dönti el a butaság, mint az okosság és mivel buta ember sokkal több van, tehát az okos ember is célját csak a tudatlan és ostoba emberek nagy tömegén keresztül érheti el.

Egy tébolydát látogattam meg egyszer, ahol az egyik elmebeteg így fogadott: na, mi az pajtás, jöttetek bolondot nézni? Én szinte megdöbbentem ezen a szörnyű önismereten és nem válaszoltam. De ő folytatta. — Na, nem baj, rendben van ez így. És tudod-e, hogy miért vagyunk mi ide bezárva? Tisztán csak azért, mert ti többen vagytok. Ha mi volnánk többen, mint ti, akkor mi zárnánk be ide titeket és mi jönnénk így el ide, épelméjűt nézni. Na, de ne félj semmit öcsém, eljön még a mi időnk is.

És én őszintén megvallom, hogy azóta már számtalanszor azt álmodtam, hogy elérkezett az idő, amit ez a szegény bolond megjósolt, amikor több volt a bolond, mint az épelméjű és a bolondok csukták be az épelméjűeket. Azt sajnos nem álmodtam meg, hogy én akkor szabadon voltam-e, vagy be voltam csukva?

Nem hinném, hogy volna-e bármi is nehezebb, mint valami igazán okos és hasznos dolgot a nagy tömegnek eladni. Legyen az akár szellemi, akár másfajta termék. Vagy nem értik, vagy nem tetszik, vagy ha igazán jő, akkor egyszerűen nem hiszik el. Legnehezebben mindig az igazat hiszik el. Ezt akarta bizonyítani egy amerikai újságíró, amikor kiállt a legforgalmasabb New York-i utcára és a világ legjobb üzletét ajánlotta az arra haladó embereknek:  25 centért, tehát egynegyed dollárért ajánlott egy igazi dollárt. Egy nagy kosár dollárral a nyakában rekedtre ordította magát egész dél-előtt és mindössze 3 darabot tudott eladni belőle. Ellenben a szomszéd sarkon ugyanakkor egy kollegája százával adott el a járókelőknek sárgára festett verebeket igazi kanárimadarak gyanánt 5 dollárjával darabonként. A nagy tömegeknek mindig könnyebb valami tetszetős hamisat eladni, mint az egyszerű, kendőzetlen igazat.

A jót, hasznosat, okosat rá kell kényszeríteni az emberekre, éppen úgy, mint a gyerekre az írást és olvasást. Csak felnőtt korában azután, amikor a bibliát, Shakespeare-t vagy az újságot olvassa, akkor érez hálát az iránt, aki gyerekkorában az írás-olvasás tudományát beléje terrorizálta.

Ha sok okos ül össze, a sok különböző okosság nem bír egymással és mindig csak féleredményeket produkál.

Közvetlen a háború után egy európai hírű, kitűnő diplomata társaságába kerültem és megkérdeztem, hogy miképpen lehet az, hogy az a sok diplomata és kiváló szakember, aki kétségkívül mind igen finom, csiszolt agyú, okos ember, hónapok óta alkudozik a hadisarcok fölött és nem tudnak megegyezni, amikor pedig tudják, hogy meg kell egyezniük?

— Az onnan származik — felelte ő —, hogy a sok nagy egyéniség, erős akarat és éles ész, ha egymásra csap, egyik sem tudja a másikat meggyőzni, legyűrni és véleményét a másikra erőszakolni. Az okosság birkózása ez. És mivel csupa jó birkózó van ott, sokáig tart, amíg eldől a torna.  Azután meg szörnyű nagy összegről van ám ott szó, kedves uram. — Éppen azért kellene aláírni a megegyezést — feleltem én —, hiszen ezek a tárgyalások már 6 hónapja tartják izgalomban az egész világot.

— Tudja-e ön, kedves barátom — mondta elnéző, kedves mosollyal —, tudja-e ön azt, hogy milyen szörnyű összeget kérnek? 136 milliárdot. Ezt még megközelítően is lehetetlen megfizetni. — Hát akkor meg igazam van — feleltem. — Tegyük fel, hogy sikerül 8—10, vagy éppen 20 milliárdot lealkudni, de mondjuk, hogy megelégszenek kerek és potom 100 milliárd-dal, azt meg lehet fizetni? — Már hogy lehetne — vágott közbe ő.   — Nahát, akkor tessék kikerekíteni 150 milliárdra és aláírni. Ha megfizetni úgyse lehet, akkor legalább legyenek gavallérok.  És ne izgassák az amúgy is izgatott emberiséget. Meg méltóztatik engedni, excellenciás uram, ‘hogy elmondjam az egyszeri magyar cigány történetét?   Analóg eset.   — Kíváncsian várom — mondta igen kedvesen.

Strychina (disznóvész) pusztított egy magyar faluban és a főszolgabíró kidoboltatta, hogy minden elpusztult disznó azonnal elásandó és mésszel leöntendő. Aki pedig az elhullott állatot akár ipari, akár egyéb célokra felhasználja, az egészségügyi kihágást követ el és 2000 aranykoronáig terjedő pénzbírsággal büntettetik. A kóbor cigányok azonban nem sokat törődtek ezzel a tilalommal, kiásták az elhullott disznókat és remek ét-vággyal megették. A cigányokat a főbíró elé állították, aki megkérdezte a cigányt: Igaz-e, hogy kiástátok a disznókat és elfogyasztottátok. — Igázs, instállom — felelte a more — nágyon jó volt. — Tudod-e, hogy ezzel egészségügyi kihágást követtél el? — Igenis, instállom. — Akkor én most téged ezért 2000 aranykorona pénzbírságra ítéllek. Megértetted? — Mennyire, instállom? — kérdezte a templom egerénél sokkal szegényebb, félig meztelen cigány. — 2000 koronára — mondta még egyszer a főbíró. Föllebbezel? — Nem én, instállom. Ném is olyán sok.

Ha 20 fillérre ítélte volna a cigányt, talán meghalt volna ijedtében, mert az még esetleg valahogy kipréselhető lett volna belőle, de 2000 korona? Azt már egészen biztos, hogy sohasem fizeti meg, az már ugyan-annyi volt neki, mint önöknek 136 milliárd aranyban, az már: „ném is olyán sok”.

A kedves, finom és okos diplomata szívből kacagott a történetecskén és hetek múlva, amikor megjött megint a tárgyalásokról, már messziről azzal üdvözölt hogy elmondta az én magyar cigányomnak a történetét a tárgyaláson résztvevő uraknak. Nagyszerűen mulattak rajta és gratuláltak a pompás és találó hasonlathoz

Gratuláltak — és tovább tárgyaltak.  Talán még ma is tárgyalnak, ha meg nem haltak.

A babonák, kabalák és egyéb hiszékenységek vég-nélküli sorozatát, amely éppen napjainkban is a Loch Ness-i szörny mondájában különös sikerrel tombol, és amely Loch Ness-i szörny egyes-egyedül és kizárólag a hiszékeny emberek fantáziájában és az újságok rovatában él, — mondom, ezt a hiszékenységet, kabalákat, babonákat nem merem egyszerűen a butaságok közé sorozni, mióta egy kétségkívül igen okos barátom visszasietett a negyedik emeleti lakásába, hogy újra elinduljon, csak azért, mert a háza kapuján véletlenül ballábbal lépett ki az utcára, — ami szerinte szerencsétlenséget jelent.

Mikor azután csodálkozva megkérdeztem, hogy hát ő tényleg hisz-e az ilyen ostobaságokban, vagy csak viccből teszi az ilyesmit, — ezt válaszolta: Te csak hagyd! Ha az lehetséges, hogy egy IV. polgárista egy szivarskatulyába beleszerel egypár drótot és meghallja vele a westminsteri harangok zúgását Londonból, akkor az is lehet, hogy ballábbal kilépni az utcára bajt jelent. Hogy őszinte legyek, ez ellen nem igen tudtam hamarjában logikus ellenvetést tenni.

Vannak bizonyos tulajdonságok, amelyek a butasággal igen jól összeférnek. Ezeknek nem föltétlen szükséges kelléke a butaság, de semmi esetre sem hátránya azoknak. A szépség, az elszántság, vagy a testi ügyesség nagyszerűen megfér a butasággal, sőt a butaság megfelelő adagolásban talán még előnyére is van azoknak.

Egész bizonyos, hogy a butaságnak van annyi szerepe a világ fejlődésében, mint az okosságnak. Már maga a küzdelem, amely a tudatlanság és annak szülőföldje, a butaság ellen folyik, az emberek — még pedig többnyire az okos emberek — olyan nagy rétegének ad kenyeret, hogy már csak azért is méltányolni kell a tudatlanságot és butaságot.

Nagyon nehéz eldönteni, hogy mi kellemesebb és mi jobb: okosnak lenni, vagy butának? A világfájdalom biztosan kevésbé gyötri a butát, mint az okosat, de viszont az okos ember életét a szélesebb látókör és a nagyobb tudás elevenebbé, színesebbé teszi.

Távol áll tőlem a szándék, hogy az értelmetlenséget az értelem rovására propagáljam. Nem, ilyesmiről szó sincs, de ha jól körülnézek, meg kell állapítanom, hogy különösen ma, az értelmes, okos és képzett emberek sorában sokkal inkább pusztít a boldogtalanság, mint a tudatlan, alacsony értelmű, primitív emberek között. Mivel pedig mégis csak a boldogság a legkívánatosabb emberi jó és minden emberi törekvés végső célpontja, bizony nem nehéz megállapítani, hogy a Bibliának van igaza: az ember csak addig élhetett a paradicsomban, amíg nem evett a tudás fájából.

Ez egészen bizonyos, hogy így van. De ha már elkövette azt a meggondolatlanságot, hogy evett a tudás fájából és vállalta a kiűzetés keserűségét, akkor most már nem szabad megállania annál az egy almánál, hanem eleget kell ennie belőle, hogy értelmesebb legyen, mint ma és hogy a felfokozott értelmen és a tudáson keresztül érjen újra a boldogság és az elvesztett paradicsom közelébe, és elegendő tudást szerezzen ahhoz, hogy ebben a paradicsomtól olyan nagyon messze került, rettentően nehéz életben eligazodhasson és megállja a helyét.

Nem félek, hogy ez a butaságról folytatott elmélkedésem bárkit is megsértsen. A buta ember úgysem ismer az elmondottakban magára — mert hiszen azért buta, az okos emberre nem vonatkozik, így hát senki sem sértődhetik meg. Én sem.

A kövér ember már fizikai méreteinél fogva is sokkal inkább áll az érdeklődés középpontjában, mint más közönséges halandó. De a kövérség problémája nem is olyan egyszerű, mint ahogy azt első percre hinné az ember. És mivel a kövérség nem egyszerűen kiterjedt térfogat, szeretnék egy kicsit rávilágítani erre a mulatságosnak látszó természeti jelenségre és elmondani a kövér emberről egyet-mást, amit talán a sovány ember nem tud róla.
Én, mint abszolút szakember e téren, aki már 13 font súlyban láttam meg a napvilágot, és akinek már elődei is mind a száz kilón jóval felül voltak, én azt hiszem, joggal arrogálhatom magamnak a „mértékadó tényező” jelzőt ezen a téren. Hogy bemutassam magam azoknak is, akik esetleg nem ismernek személyesen, de főleg, hogy az elmondandókat a kellő hitellel alátámasszam, íme, bemutatom magam:
Budán születtem és már akkor 6 és fél kilós súlyommal, mint kövér, feltűnést keltettem és az érdeklődés központjába kerültem. 15 éves koromban léptem át a 100 kilós súlyhatárt. 18—20 éves korom óta pedig állandóan 115 és 130 kiló között mozgok, némelykor pedig, ha küzdelmemet a kövérséggel kevésbé intenzíven folytatom és az imádott töltött káposzta, túrós csusza, szilvás- és egyéb gombócok, tészták, torták, szalonnák, hurkák és sok miegyéb kísértésének nem tudok kellő energiával ellenállni, akkor bizony, mint a hőmérő a kánikulában, rohamosan emelkedem a 130 kiló fölé. Az ilyen vétkezések után azután nyomban megindul a vezeklés, a minden jó étvágyú ember réme: a fogyókúra. Szóval ma — mit tagadjam— tengernyi étkezési bűnözés és elbliccelt reggeli torna után 134 kilóval állok itt 170 centiméternyi magasságommal újabb fogyókúra-tortúra előtt, melyet — mint mindig a fogyókúrákat — azt hiszem, sok halogatás után megint holnap kezdek meg.
Az igazi kövérség nem testi, hanem lelki diszpozíció. Az igazi kövérség — mondom —, mert lényeges a különbség az igazi „kékvérű” kövérség és a bizonyos külső körülmények folytán felszedett kövérség között. Más az elhízottság és más a kövérség. Az igazi „kékvérű” kövér a kövérség fáját éppen úgy vissza tudja vezetni, mint a kékvérű arisztokrata a családfáját, és ha nincs is még meg a kövérék gothai almanachja, van egy abszolút mérték, amely biztosan megmutatja, hogy származása tiszta-e. Az igazi kövér teljesen kövér, a feje, a nyaka, a karja, melle, hasa, lába — mindene kövér. Míg a meghízott kövérnek, a sovány testrészei között deplaszírozottan éktelenkedik egy oda nem illő disszonáns pocak. Az ilyen betolakodott „schieber” kövérek formájában hiányzik a harmónia. Csakúgy, mint ahogy hiányzik a harmónia a testi és lelki diszpozíciójuk között.
Az igazi kövér, aki kövéren, kövérnek születik, az akkor is kövér marad, ha lefogy, valamiképpen a meghízott kövér sohasem lesz egyéb, mint egy meghízott sovány. Így tehát vannak sovány kövérek és kövér soványak.
A közgazdasági érdemeiért kinevezett báró valahogy mégis csak akkor lesz igazi nemes, ha a nemességet egypár generáción keresztül tisztességgel tudja viselni és konzerválni. Pont így van ez a kövérséggel is. Az igazi kövérséget nem lehet egyszerű meghízással megszerezni, azt több generáción keresztül kell tisztességgel viselni tudni. Szép is volna: csak úgy egyszerűen pocakot ereszteni és máris kövérnek lenni.
A kövérség egy kiváltságos kaszt külső szimbóluma. Az igazi kövérség kötelez. Noblesse oblige, helyesebben: obesité oblige.
Az igazi született kövér lénye és gondolkodása más, mint az egyéb közönséges emberé, vagy az álkövéré, ami természetes is, hisz egész élete a nyilvánosság előtt folyik le. A kövér nem marad észrevétlenül sehol. Az igazi kövér ezt az érdeklődést éppen olyan természetesnek találja, mint a kövérséget magát és valamiképpen a meghízott kövér folyton lefogyni vágyik, azonképpen az igazi kövér el sem tudja képzelni, hogy milyen is lehet soványnak lenni. Az igazi kövérnek a sovány tűnik fel különösnek.
Mikor én gyerekkoromban végigmentem az uccán, már hozzászoktam az emberek megjegyzéseihez. A mangalica és egyéb kevéssé hízelgő jelzők csakúgy megszokottakká váltak előttem, mint a kedveskedő „kövérke”, „jaj de aranyos”, „nézd milyen édes, olyan, mint egy hurka”. Én sohasem elmélkedtem a fölött, hogy miért neveznek mangalicának, és hogy miért néznek olyannak, mint egy hurka, valamint azon sem, hogy miért „édes” egy hurka. Én az összehasonlítások legkülönbözőbb féle pergőtüzében nőttem föl: a szafaládé, disznósajt, dinnye, hordó, földgömb és általában minden gömbölyded tárgy énrám hasonlított. Az emberek legalább is ezt állították és én nemigen ellenőriztem ezen állításuk helyességét.
Énnekem furcsa volt az, ha valaki simán elhaladt mellettem. Legkisebb gyermekkorom óta és még ma is, úgyszólván mindig csak derűs arcokat látok úgy az utcákon, mint a helyiségekben, ahová, mint a soványak mondani szokták: begurulok. Rám néznek és mosolyognak. Nem is értem, hogy az emberek miért mondják, hogy az emberek szomorúak.
Természetes, hogy a nyilvánosság reflektorfényében felnőtt ember esze járása, mentalitása és érzése is egész más, mint egyéb szürke emberé.
Ezért állítom, hogy a kövérség igenis lelki és nem fizikai diszpozíció és ezeknek a lelki diszpozícióknak a fizikai kihatásából rakódik össze és le az a zsír- és hájfölösleg, amely az emberi idomokat kerekdedre formálja, és amely megnyugtatóan gömbölyded formákat azután mindennapi nyelven egyszerűen kövérségnek neveznek azok, akik ilyen kellemes és lágy formák fölött nem rendelkeznek.
Egy sovány ember sohasem tud olyan egészen ülni, olyan teljesen feküdni, mint a kövér. Egy kövér ember, ha áll, ösztönösen megérzi, hogy lehet-e és ha lehet, hová lehet a legkényelmesebben támaszkodni, megérzi, hogy melyik szék a legkényelmesebb és föltétlenül mindenhová a legrövidebb úton ér el. Útkeresztezéseknél és gyaloglásoknál általában nyugodtan kövessük csak a kövéret, ő tudat alatt, minden méregetés nélkül a legrövidebb járható átlókon közelíti meg a célját. A legrövidebb utat úgy megérzi, mint a jó vizsla a vadat.
Ha a sovány szomjas, szó nélkül fölkel, elmegy az asztalhoz, betölt magának vizet, iszik, visszamegy a helyére és leül. A kövér előbb mérleget csinál: van-e olyan szomjas, hogy megéri a fáradságot: fölkelni. Rendszerint megvárja, míg a sovány fölkel, vagy valaki bejön és kér egy pohár vizet. Vagy: embergyűrű vesz körül egy eseményt az utcán, amelyen nem látni keresztül. A kövér, aki talán még kíváncsibb is, mint a sovány, nem megy oda, hanem felébreszti a sovány kíváncsiságát, aki odarohan, átdolgozza magát az embergyűrűn, megnézi mi történt és visszatér. A kövér megkérdezi, hogy mi történt, és amikor meghallja, hogy két ember veszekszik, kíváncsiságát kielégítette és rengeteg sok apró mozgást, erőkifejtést és fáradságot megtakarítva, sétál tovább. Ez a sok-sok, egy egész életen át megspórolt erőkifejtés és fáradság hájfölösleggé változva lerakódik aztán és képezi a kövérséget.
Kövérnek lenni — mint mondják — nagyon egészségtelen. Az emberek pedig nem is annyira az életre vágynak, mint inkább az egészségre. Szinte észre se veszik, hogy az egészség kedvéért nemcsak az életnek sok-sok szépségét és örömét, hanem magát az életet is föláldozzák.
Édesapám — a drága — orvos és állandóan minden apai tekintélyét latba vetette, hogy lefogyjak. Már kora ifjúságomtól kezdve tornáztattak, bicikliztettek, eveztettek, úsztattak és vívni taníttattak. De hiába, valamiképpen a legutolsó kis rovar is megtalálja a neki szükséges táplálékot és a neki legmegfelelőbb helyet és életmódot, azonképpen a kövér is instinktíve kitalálja, hogy lehet kényelmesen testmozgást végezni. Hogy kell a testet úgy mozgatni, hogy az mégis pihenjen. Én például, ha eveztem, a nagy hajókhoz kötöttem a csónakomat, egy pár szivarért fölvontattam magam a szentendrei szigetig, ott sütkéreztem kicsit és estefelé szépen lecsorgattatni a csónakomat Pestig. Otthon méltányolva a „nagy munkát”, amit végeztem, nagyobb adagot kaptam vacsorára és én — híztam. Biciklitúráim szintén vontatások voltak. Úszásom pedig egyenesen henyélés. Gondosan összegyűjtött hájfölöslegem révén ugyanis könnyebb a fajsúlyom, mint a vízé és így azon minden munka nélkül fönnmaradok és kényelmesen himbálódzom. Az úszómestertől kellett mindig bizonylatot hoznom, hogy mennyi időt voltam a vízben. Négy-ötórás bizonyítványokhoz mérték aznap az adagjaimat és sok minden dicséretet vágtam zsebre. Csak én tudtam egyedül és senki más, hogy miért hízok én mindenféle sporttól.
Na, azután megkezdődtek a diétás fogyókúrák. Tejkúra, húskúra, szőlőkúra, izzasztó- és pakkoló-kúrákkal fűszerezve. A Gaertner-, Oertel-, Lahmann-, Lindewisei és az ég tudja még mennyi mindenféle kúrán kergettek keresztül, minden hasztalanul. Ha fogytam is kicsit, utána teljesen visszahíztam azonnal. Rájöttem, hogy egy igazi kövér mindentől hízik, ami a torkán leszalad. A víztől is, de még a levegőtől is.
Én hát belenyugodtam, hogy kövér vagyok és berendezkedtem rá.
Ez persze nagyon körülményes és nehéz dolog.
Először is az öltözködési mizériák. Én soha semmi-féle ruhát, se alsót, se felsőt, sehol készen nem kapok. Hányszor irigyeltem a soványt, hogy egyszerűen bemehet meztelenül egy boltba és rendesen felöltözve jöhet ki, ha éppen akarja.
Én például még soha nem viseltem elég bő kalapot. 62-es a fejbőségem és mivel én a hirtelen elhatározások embere vagyok és nemigen rendelem a kalapjaimat hetekkel előbb, majdnem mindig kitágított 59-es, legjobb esetben 60-as kalapokban járok. A nyakam bősége 50-es. Ilyen gallér készen nincs. Alsóruhákról már ne is beszéljünk. Általában: kesztyűn, zsebkendőn és sétapálcán kívül részemre kész holmi nem terem. De olcsó holmi sem. Az én ruhámhoz több szövet kell, az én ruhámnak drágább a munkadíja, mert nagyobb távolságokat kell varrni rajta. De nekem nemcsak ezekért drágább minden, hanem azért is, mert kövér vagyok és a kövérség jólétet jelent az emberek szemében, Ki hiszi el egy kövér embernek, hogy nincs pénze vagy, hogy nem éhes, avagy, hogy beteg?
A kövér ember a többi ember szemében csak vidám, boldog, jó étvágyú, megelégedett és gazdag lehet. A kövér ember baját senki sem hiszi el. Ha valaki nagyon belátó és jóindulatú, akkor egy kis szívelzsírosodást esetleg koncedál. Vagy tessék elképzelni egy teljesen elszegényedett, de nagyon kövér embert, aki alamizsnát kénytelen gyűjteni. Vajon ki adna valamit, ki gyámolítaná, ki szánna meg egy szegény kövért? Szorgalmas koldulással legfeljebb egypár elmés megjegyzést kereshetne naponta. Nekem például, már nem egyszer mondták, hogy engem nem érhet baj, mert a hájamból is elélhetek akár egy évig is.
És mégis, a sok-sok hátrány dacára is jólesik kövérnek lenni. Az én életfilozófiám mellett még a megszorított táplálkozás sem akadálya az élet élvezésének. Én örömmel és fenntartás nélkül eszem, mert szeretem és élvezem az ételt. Ismerem az ételek élvezésének minden csínját-bínját, minden rejtett kis titkát. Én már ott kezdem élvezni az ételt, amikor gondolok rá és előszedem annak minden gyönyörűségét ínyencségem raktárából. Élvezem a tudatát annak, hogy enni fogok. Bármi legyen is az étel, azt fölfalni és a gyomorba belegyömöszölni barbárság. Az nem is evés, az zabálás.
Vegyünk például egy szép, fényes hátú, illatos kenyeret. Nem gyönyörű annak a formája, színe, porcogója, illata? A fényes, tükrös és az enyhe lisztes oldala? Sokáig tudom nézni és gyönyörködni benne. És csak miután elgyönyörködtem benne egy darabig, térek annak a gondolatára, hogy enni fogok belőle, amely gondolat maga is már nagyszerű élvezet. A gyomrom már felkészül a nagyszerű eseményre és reagál a kenyérevés gondolatára. Elképzelem, hogy milyen lehet a halmazállapota, nem lesz-e kemény, vagy túl puha. Milyen lesz a feltört kenyér színe, illata, íze? És miután jó darabig eljátszom ezekkel a szép gondolatokkal, csak akkor nyúlok a késhez, megvizsgálom annak hegyét és pengéje élét, nehogy szakítsa, hanem szelje a kenyeret és mikor végre leszelem a kenyér végét, élveztem a ropogós kenyérhéj sercegésének gyönyörű muzsikáját és kitárom vele a kenyér minden rejtett titkát, akkor én, az életet szerető kövér, már száz mindenféle gyönyörét élveztem az étkezésnek, amit nem is sejthet az, aki csak azért eszik, hogy éljen és hogy megtömje a profán bendőjét.
És amikor azután az ajkam érinti a kenyeret, a fogam belemélyed a kenyér áldott húsába és a drága, jó kenyér illata és íze orromba, agyamba és lelkembe csap, olyan gyönyörűségben van részem, amiről fogalma nem lehet annak, akinek az étkezés csak gyomor- és nem szívügye, akinek az étkezés csak táplálkozás. Mert nekem nem az: nekem istentisztelet.
Az evés az életünk egyik legszebb eseménye. Sajnos, az emberek nagy része profanizálja azt.
Egyszer egy régi barátommal azon tanakodtunk, hogy hová menjünk enni és mit? Mire ő azt mondta, hogy néki teljesen mindegy, hogy hol és mit eszik. — Na — mondtam —, akkor köttesd magad a jászol elé és egyél abrakot, — ha neked mindegy. Isten veled. Otthagytam egy életre: olyan emberrel, akinek mindegy, hogy hol és mit eszik, én nem barátkozom.
Az igazi kövér nem lehet rossz ember. Őt a gyomrán keresztül mindig meg lehet közelíteni.
Mark Twain, aki maga is igazi kövér volt, azt mondta, hogy a kövér ember már csak azért is jó és kellemes, mert senki sem fél tőle.
Képzeld el barátom — mondta —, hogy éjjel felpattan az ablakod, és fehér lepelben kísértet módjára, gyertyával a kezemben megjelenek benne én. Mit fogsz tenni? — Röhögni — mondta a barátja. Na, látod! A kövér ember olyan jó ember, hogy még a legborzalmasabb helyzetben is vidámságot szerez mindenkinek.
A gyerekek — érdekes módon — nagyon szeretik a kövért. Eddig még nem tudtam egész bizonyossággal rájönni a titkára, hogy miért, de azt hiszem, hogy játékszernek nézik. A kisimult, barátságos arc, a megnyugtató, gömbölyű idomok, azt hiszem, a gyereket is mulattatják.
De amilyen mulattató, megnyugtató egy virágjában pompázó kövér, olyan szánalmas látvány egy lefogyott kövér. Olyan ő, mint egy tollaitól megfosztott páva, olyan, mint egy üres kincstár. Ellentmondás: „kincstár, minden kincs nélkül”. Szegény milliomos. Kövér, csak éppen elkönnyelműsködte a kövérségét. Eltékozolta. Minden mozdulata rosszul áll neki. Hiányzanak a gömbölyű mozdulataihoz az azokat kiegészítő gömbölyű formák. Egy szegény sovány barátom mondotta egyszer nekem: Na, a Te bőrödben sem szeretnék lenni, Pufi. Miért? — kérdeztem megijedve. — Mert kiesnék belőle — mondta. Így néz ki a lefogyott kövér ember is: kiesni látszik a bőréből és a ruhájából egyaránt.
A kövérségnek egy pusztító ellensége van: a bánat. A bánat a kövérség halála. Az igazi kövér a gyomrán keresztül nem, de a lelkén keresztül annál inkább és annál radikálisabban tud lefogyni.
Iskolapéldája ennek egy kövér barátom története. Imádott egy nagyon szép és nagyon kedves kislányt. Az is szerette őt, de feleségül nem ment hozzá: föltételül szabta, hogy barátom lefogyjon. Ő mindent elkövetett, sportolt, koplalt, de szerelmes volt, boldog volt és bizony egy dekát sem fogyott. A nő megharagudott. — Ha annyi áldozatot nem tud értem hozni, hogy lefogyjon — mondta —, akkor maga nem is szeret. Ha maga jobban szereti az ételt és a hasát, mint engem, akkor Isten vele — és otthagyta. Hiába adta ki szegény barátom a lelkét, hogy ő koplal, hiába bizonygatta, hogy Ő annak él, hogy lefogyjon. A nő otthagyta. Barátom vigasztalhatatlan volt. Lelkileg összetört, rettentő búsulásnak adta a fejét és — veszélyesen fogyni kezdett. Felére lefogyott. Ráismerni is alig lehetett. Hiába ette le magát — bánatában — a sárga földig, hiába követett el akármit is, nem tudta már semmivel sem megakadályozni a további fogyást. Mikor volt menyasszonya meglátta, hogy mennyire lefogyott, megszánta, kibékült vele, kimondta a boldogító igent és hamarosan megtörtént a házasság is. Barátom újra ragyogott a boldogságtól — és napról-napra hízott. Egy esztendő alatt kövérebbre hízott, mint valaha is volt. Felesége végre is belenyugodott a megváltozhatatlanba és asszimilálódott: hozzá hízott. Kövéren, de boldogan még ma is élnek, ha meg nem haltak.
A gondoktól és bánattól való lefogyásról csak hallomásból tudok, ebben hál’ Istennek eddig még nem volt részem. Én eddig óvatosan az élet egyenlítője körül mozogtam, gondosan kerültem a nagy kudarcokat és a szép életért szívesen feláldoztam a nagy sikereket. Sikerült elkerülnöm a nagy kilengéseket, amelyek rend-szerint ellenségei az ember nyugalmának és így a kövérségnek is.
Nagy hiba, hogy az emberek nagy része tülekedik, rohan a siker után, kergeti azt szünetlenül és nem veszi észre, hogy elszalad a drága, szép, egyetlen élet mellett. Szeresd az életet ember, hogy kövéréletű lehess a földön!
Epikurosz híve vágyok én és keresem a földi lét minden percének szépségét. Mert mindenben van szép: a tobzódó viharban éppen úgy, mint a ragyogó napfényben, csak éppen meg kell látni tudni. A szélben bólogató fa csak olyan szép, mint a harmat diadémjával tündöklő mozdulatlan fűszál.
A kövérségemből szívesen átadok az arra rászorulóknak jó egynéhány kilót, de az életszeretetemből, a lelkem harmóniájából, amely kövérségemből fakad, egy grammot sem.
Régen foglalkozom már a gondolattal, hogy tanfolyamot nyissak, amelyben megmutassam az embereknek a kövérség szépségeit, örömeit és titkait. Mert milyen más is volna a világ, ha mindenki kövér volna. Nem volna irigység, sietés, tülekedés. A gazdaprobléma egyszerre megszűnne, mert nem volna többé élelmiszer fölösleg és főleg nem volna soványság, amely tulajdonképpen minden baj eredendő oka.
Okosabb is volna az élet. Például mennyivel okosabb volna, ha a vegyészek ezrei nem a mérgesebbnél mérgesebb gázok, hanem új, nagyszerűbbnél nagyszerűbb ízek és zamatok felfedezésén törnék a fejüket. Hiszen nem mondom: szép egy jól sikerült gázbomba is, de mennyivel szebb egy tejfeles paprikás csirke tojásos galuskával. Elismerem, hogy a sztratoszféra kutatása nagyon hasznos dolog — különösen a kutatónak —, de azért egy szakszerűen elkészített, rakott káposztában mégis csak magasabb emelkedettség van. Egészen biztos az is, hogy a mesterséges benzin föltalálásánál sokkal szebb és ízletesebb találmány volna a mesterséges libamáj. Vagy hol tud egy legújabb technikával keresztülvitt légitámadás csak megközelítőleg is annyi gyönyörűséget szerezni, mint egy legegyszerűbb meleg, leveledző, sercegő tepertős pogácsa?! Áh! Kár erről beszélni! A világ rossz útra terelődött. Eltért eredeti rendeltetésétől, amely szerint az emberek a lehető legjobb ízű életet éljék.
Igaz, hogy ebben az embereknek maguknak is részük van. Elsoványodott emberi agyukkal elrontják az élet legszebb adományát is: az ételt. A törvények sem fordítanak elég gondot az étkezések szabályozására. Eltűrik például, hogy tepertős, tejfölös túrós csuszát, tojásos galuskát, káposztás kockát, vagy — uram bocsá’, — a sonkás kockát cukorral megszórják. Mert vannak ilyen emberek, de ezek bűnözők, akiket a törvény teljes szigorával kellene sújtani. Pénzbírsággal és visszaesés esetén szabadságvesztéssel. Sőt, ha az illető gonosztevőt, pardon, gonosz-evőt sehogy sem lehet jó útra téríteni, az ételek teljes megvonásával kellene őt büntetni. Az ilyen ember nem méltó a civilizáció fönt említett remekeire, Igenis, ilyesmiket kellene megtiltani, nem pedig a dohányzást a villamoson, mert az is a kényelmes élet-élvezetek rovására megy.
Tessék elhinni nekem: a gyomrán keresztül vigasztalódik meg legkönnyebben az ember. Minden nagy bánatot könnyen bele lehet fojtani egy nagy tál jól elkészített csirkepörköltbe, vagy egy szép darab pirosra sült, ropogós malacpecsenyébe. Tessék csak megpróbálni, Eleinte talán kicsit nehezen fog menni a dolog, mint minden kezdet, de kis kitartással biztos az eredmény. Biztos! Én mondom ezt: Pufi, az igazi „kékvérű” kövér.

A kövérségről már elmondottam egyet-mást, most annak tejtestvéréről, a lustaságról szeretnék szólani, Nem azonos, de nagyon rokon tulajdonságok, amelyek mindig és mindenütt a legnagyobb békességben, szeretetben, majdnem elválaszthatatlanul élnek egymással.

Nem új bölcsesség, sőt egyáltalán nem bölcsességet akarok megállapítani, amikor megállapítom, hogy minden ember olyan, amilyen. A bőréből senki sem bújhat ki és különböző emberekből azonos körülmények között különböző lények fejlődnek.

A körülmények persze befolyásolják az ember fejlődését, a magába szívott impressziókat azonban — a kialakuló lélek táplálékát, — a lélek különféléképpen emészti meg.

Én kövérnek, lustának, gondolkodónak születtem. Ez a gondolkodás kérem nem dicsekvés és korántsem előnyös tulajdonság. A gondolkodás még nem jelenti mindig azt, hogy okosan gondolkodik valaki, csak éppen azt, hogy fölösen kommentálja magának az élet minden eseményét, amivel aztán életét el- és megrontja. A lustaság rendszerint a ravaszkodás szülőanyja ós vele akarja a gondolkodó lusta ember, hiányzó agilitását pótolni. Valamiképpen a vaknak finomabb a tapintása, a süketnek élesebb a látása, azonképpen a lustának rendszerint csavartabb az esze. Úgy tudom, hogyha az ember egyik veséjét elveszti, a megmaradt vese mégegyszer akkorára nő és mindkét vese munkáját elvégzi. A lusta embernek is még egyszer akkorára nő a ravaszsága és a kifogást találó tehetsége. Elkéséseket, elmaradásokat, meg nem írt leveleket senki a világon nem tud annyira plauzibilissé tenni, mint egy kövér, lusta, gondolkodó ember. Ügy kifelé, mint befelé, vagyis úgy másnak, mint önmagának.

Gyönyörű volna nézni, —- belenézni — ha lehetne — egy ilyen, a lustasággal elkövetett mulasztáson rágódó, gondolkodó ember lelkébe, amikor az önmagával akarja elhitetni, hogy helyesen cselekedett. Amikor látja, tudja, hogy nincs addig nyugalma, amíg meg nem győzi önmagát, hogy az egész tisztán látott hiba, amit elkövetett, helyes volt. A lusta ember két lénye ilyenkor élvezetes csatát vív egymással. A legagyafúrtabb argumentumokat vonultatja fel a lustaság, a józan ész ellen és sokszor már magam is mulatok, hogy a lusta énem hogy gyúrja érveivel maga alá a tettekre és teljesítményekre vágyó jobbik felemet. Mert a lustaság mindig győz. Győznie kell, mert különben fölbillen az egyensúly, nem lehet happyend és megbomlik a lelki harmónia.

A helyzet még komplikáltabb, ha a lustaság mellé lelkiismeretesség is járul. Lustaság és lelkiismeretesség két teljesen ellentétes fogalom, nagyon nehezen férnek meg egymással, és így e két tulajdonság egy emberben rendkívül bonyolult eset. Állandó verekedésben, civakodásban vannak egymással és véglegesen sohse tudják eldönteni, hogy kettőjük közül ki a legény a csárdában. A lustaság, vagy a lelkiismeretesség.

A lelkiismeretes lusta lénye olyan szövevényes, mint a becsületes tolvajé, a sánta kötéltáncosé, vagy egy száz kilós zsokéé. Amennyire lehetetlen egy versenylovat annyira felerősíteni, hogy úgy vigyen egy száz kilós zsokét a hátán, mint egy más normális ló egy negyvenkilósat, azonképpen szinte megoldhatatlan az emberi agyat annyira felerősíteni, hogy a lustaságot a lelkiismeretességgel összhangba tudja hozni. A törekvés erre mindenesetre nagy torna, amely nagyon csiszolja az agyat.

A lusta ember, hogy lelki nyugalmát helyreállítsa és lustaságát lelke jobbik felének szemrehányásaitól megkímélje, magát a legszorgalmasabb emberekkel veszi körül, akik annyival többet dolgoznak, mint amennyivel kevesebbet dolgozik ő. Kvázi belekeveri magát a normálisnál szorgalmasabb emberek tömegébe, hogy ekképpen saját lustasága mások szorgalmával kipótoltassék, és ekképpen lelki egyensúlyát és nyugalmát megóvja. A lelkiismeretes lusta ember kénytelen így ravaszkodni a benne lakozó szorgalmi érzésekkel, nehogy lelki egyensúlya felboruljon és ezáltal a lustasághoz szükséges békességét és nyugalmát elveszítse.

Legyünk csak őszinték: minden ember alapjában véve lusta. De legalább is nagy adag lustaság is van benne. A lustaság az ember természetes lénye. A meg-feszített munka természetellenes fogalmát, a tudás fájából torkoskodott és ezért a paradicsomból méltán kiűzött ember kultúrával és civilizációval megrontott agya találta ki. Nincsen olyan szorgalmas ember, aki alapjában véve ne volna lusta, vagy legalább is ne vágyna a lustaságra. Hiszen a legszorgalmasabb ember is legtöbbször csak azért dolgozik többet a kelleténél, hogy öreg korára lustálkodhassék. Aki ezt a lusta alaptermészetét legeredményesebben küzdi le, az a legszorgalmasabb ember.

A lustaságot rosszul értelmezték. A lustaság lehet erény, lehet fogyatékosság. Csak úgy, mint minden egyéb tulajdonság: az ész, az erő, a szépség, vagy akár a szorgalom; attól függ, hogy mire és milyen irányban használják föl. A szorgalmas betörő semmivel sem hasznosabb tagja a társadalomnak, mint a lusta lótolvaj. A szorgalmas ember rohan, lót-fut egy életen át, hogy végül lustálkodhassék. Amikor azonban már nem tudja a semmittevést élvezni, mert a robotolásban tönkre-ment idegei már nem engedik nyugodni. A lusta ellenben, mindvégig lusta, élvezi, szürcsöli a boldog semmit-tevést mindaddig, amíg föltétlenül dolgoznia kell. Már nagyon sok lusta embert láttam, nagyon szorgalmasan dolgozni. És itt van a kardinális különbség: a lusta ember — ha muszáj — tud —- nem szeret — de tud szorgalmasan dolgozni. A szorgalmas ember azonban csak szeretne, de nem tud igazán és szépen lustálkodni. Fűti, kergeti a szorgalma, munkaszenvedélye. Már pedig minden erény hibává lesz abban a pillanatban, amikor szenvedéllyé válik.

A mai nagyon nagy bajok eredendő oka a szorgalom és túlságba kergetett munka. Ha az emberek nem lettek volna olyan szorgalmasak, ma még ezer és ezer el nem végzett munka várná a sok millió munkanélkülit. Minek úgy sietni? Mert nem vitás, hogy ember, állat egyaránt nem arra teremtődött, hogy sokat dolgozzék, hanem, hogy sokat éljen.

A munka, mint az élet diszkrét kísérő zenéje gyönyörű, de mint vezető motívum, mint főmelódia, nem használható. Egészen bizonyos, hogy a világot inkább az ernyedetlen lustaság fogja megváltani, mint az ernyedetlen szorgalom.

Ford előbb az öt, most már a négy, sőt három és fél napos munkahetet vezeti be. És a lustálkodáshoz, az ember őstermészetéhez való közeledés nem csak azért helyes, mert így többnek jut a munkából, hanem mert a lustálkodó ember többet él és így többet is fogyaszt. A szorgalmaskodást kellene üldözni és nem az idegmegnyugtató gyönyörű lustaságot.

Az ember éljen és szolgája: a gép — dolgozzon! Ez a helyes életfilozófia. Meg vagyok győződve, hogy a nagy munka megrövidíti az életet. Nem hinném, hogy véletlen volna, hogy a méh és a hangya, ez a két legszorgalmasabb állat, mindössze csak két-három esztendőt él, szemben a lomha elefánttal, amely kétszáz és a krokodillal, — mely hetekig sokszor meg sem mozdul és — öt-hatszáz esztendőt is elél.

Egy öregúrral ismerkedtem meg Kaliforniában. Drága, derűs, harmonikus lelkű bácsi volt, lehetett vagy 75 éves. Bámultam a kedvességét, frissességét, okossá-gát és megkérdeztem tőle, hogy miképpen tudott ilyen frissnek megmaradni ebben a magas korban is és hogy mi a mestersége.

Az én mesterségem — mondta — az élet. Én kérem, már negyven éve nem dolgozom semmit.

Ah — mondtam én — ön tehát tőkepénzes?!

Tőkepénzes? — dehogy — felelte — amikor éppen annyit szereztem, amiből egy életen át födél alatt lakhatom, a testemet beboríthatom ruhával és a gyomromat megtölthetem, ezt mondtam magamban: az aranykenyér nem jó, kemény, beletörik az ember foga, búza vagy rozskenyerem meg van, mit törjem hát magam. Csak mióta erre rájöttem, tudom, hogy milyen jó az élet és hogy élni milyen fölségesen szép dolog.

Én úgy találtam, hogy igaza van.

Csodáltam mindig, de sohasem értettem a hangya és a méh lélekölő, robotoló rövid életét. Vajon miért szorgalmatoskodnak ezek? Miért és minek? Na és kinek?

Nem szebb egy méltósággal heverő oroszlán, mint egy állandóan rohanó hangya?

Nem kellemesebb egy lusta kutya, mint egy folyton ugrándozó, folyton csípő bolha?

Volt nekem egy nagyon kedves és bölcs barátom. Jack McDermotnak hívták. A hegyek közt felépített magának tulajdon két kezével egy kis házat és ott lustálkodott mindig, amíg minden pénze és élelme elfogyott, és kénytelen volt lejönni dolgozni. Soha nem dolgozott egy mozdulattal többet, mint amennyire szüksége volt. Semmi pénzért sem. Azt mondta, hogy a lustaság a legnagyobb erény, csak kevés ember tud élni vele.

Mint annyi sok mindent, a szorgalmat is az emberek találták ki, és mint annyi sok mindent, ezt is a saját vesztükre.

De meg nincs ám annyi szorgalmas ember, mint amennyi annak látszik. Rendszerint éppen azok a legkevésbé szorgalmasak, akik leginkább annak látszanak és legtöbbet panaszkodnak, hogy mennyi rengeteg a dolguk.

Mert borzasztó fontos a szorgalom megítélésénél, hogy mi az a munka, amit végeznek. Ami az egyik embernek munka, az a másiknak éppen nem az, sőt élvezet.

Aztán meg nem minden szorgalom, ami munka. Olyan is van, hogy valakinek az a munka, ami másnak élvezet. Eötvös Károly kérdezte egyszer Nagy Endrétől: Na, Endre öcsém, hát hogy tetszett a könyvem „A nagy per”? Hát bizony, Nagyságos uram — felelte N. E. — bizony gyönyörű volt. És Nagyságos úrnak, hogy tetszett? Nekem Endre öcsém — sehogy -— mert én bizony nem olvastam. Hát megírni még csak megírom az ilyesmit, de el már bizony nem olvasom. Lusta vagyok én ahhoz. A kedves jó Vajdának — mert így nevezték mindenütt — nem az írás volt a munka, hanem az olvasás.

Éppen Eötvös Károly — aki híres lusta volt — reprezentálta azt a gyönyörű harmonikus kort, amikor a lázas szorgalom még „nem volt föltalálva”, amikor még igaz ugyan, hogy petróleumlámpa égett, és a vonat sem szorította ki egészen a delezsánszt, a villanyos, az autó, a repülőgép, a telefon és a rádió sem bomlasztotta meg az emberiség idegeit. Amikor a lustaság még természetes emberi tulajdonság volt és az akkori szorgalom és leglázasabb tevékenykedés sem ért fel a mai legnagyobb lustaság agilitásáig.

Eötvös Károly, aki szép, kilustálkodott agyával, mint jogász is a legragyogóbb és legimpozánsabb eredményeket érte el, szinte átcsevegte 73 esztendős életét asztaltársaságának felejthetetlen gyönyörűségére.

Hogy egy kis ízelítőt adjak ennek az aranyos, friss-eszű lusta embernek a lényéből, egy kis kávéházi beszélgetésének töredékét akarom elmondani. Perl Soma dr. volt patvaristája volt leghívebb hallgatója.

Hejj, nagyságos úr — mondta — kint voltam a cirkuszban. Hát azok az elefántok! Nohát! Hát hogy hogy táncoltak azok az óriási nagy állatok!  Hát bizony, azt meg kellene nézni nagyságos úrnak is.

— Semmi az, Soma öcsém. A bolha az tud táncolni! Azt maga még nem látta. Mi? No, látja! Hát azt nézze meg, akkor majd nem csodálkozik annak a behemót elefántnak a táncán.

— Megyei fiskus koromban évekig tanulmányoztam a bolha lélektanát. Hát a bolha, a tud táncolni, de csak ha igazán jó kedve van. De akkor aztán tud. De nem ám minden bolha. Az a mocskos, plundrás német bolha, az nem tud (ha-ha-ha!). Az nem. A magyar bolha, az tud. Abból is leginkább a veszprémi bolha. Ámbátor hogy ennek is két fajtája van: a játékos bolha és a szomorú bolha. A játékos bolha, amikor ugrik, a hátulsó lábának a csücske hegyire áll, oszt úgy ugrik. A szomorú bolha? Az meg a szügyibe vágja a fejit, oszt úgy ugrik. Az okos embert nagyon kedveli a bolha. A Deák Ferencet nagyon szerette, a Kerkápolyt azt is szerette, engem is szeretett.          De már a Kardhordó Árpádot, azt nem szerette. (Ha-ha-ha!) Hiszen azért szítta-szítta, — jobb híján, — de nem gusztussal szítta Soma öcsém, csak úgy csámcsogott tőle.

Hát ilyen aranyosat egy lázas tevékenységű, szorgalmas ember nem is tud mondani. Nem is jut ilyesmi eszébe. Nemcsak mert ideje nincs rá, hanem mert nyugalma, békessége sincs hozzá.

Mikor én a lustaságot védem, akkor én nem a terméketlen henyélő lustaságot akarom igazolni, csak megbélyegezni kívánom a túlzott tevékenykedést, a lázas akarnokoskodást, a fölösleges összehordását a javaknak és a mindenáron való érvényesülést. A béke, a békesség, nyugalom és lelki harmónia apostola akarok lenni, mert úgy látom, hogy azon keresztül vezet az ember útja legközelebb a földön elérhető relatív boldogsághoz.

Láttam én már olyant is, hogy a lustaság mentette meg egy ember életét. Burián, korának egyik legkiválóbb tenoristája mesélte, hogy sokszor elaludta a vonat indulását, átaludt fontos próbákat, amiből sok kára származott, de egyszer a lustaságnak — mintegy jól megérdemelt jutalmául — a lustaság az életét mentette meg.

Elaludta a Rómából Nápolyba induló vonatot, ahol este koncertje volt. Impresszáriója szörnyű botrányt csapott és csak akkor nyugodott meg, amikor kréta-fehérre vált arccal olvasta az újságban, hogy az egyik híd a lekésett vonat alatt leszakadt és a mélybe zuhant vonat utasai közül alig egynéhányan menekültek meg.

A lustaság mindjárt más színben tűnik fel, ha meggondoljuk, hogy rokonfogalmai a nyugalom és a pihenés milyen kívánatos állapotok. A dolce farniente, ahogy az olasz mondja, az édes semmittevés egyenesen gyógyszer, és mint tudjuk, a legkiválóbb orvosok is számtalanszor rendelik a betegeiknek. Mindenkinek csak éppen annyit szabadna dolgoznia, hogy jóízűen és élvezetesen lustálkodhassék. Mert a szorgalom, a munka, betegséggé válik könnyen. A javíthatatlan szorgalmas nem i-s tud már eszet és lelket nemesítően lustálkodni.

A még egészséges idegrendszerű szorgalmas még igyekszik vasárnap behozni, amit a lustálkodásban hét közben mulasztott. Későn ébred, az ágyban reggelizik, nem kel ki az ágyból. Ha kikel, nem öltözik fel, vissza-visszafekszik, és ha föl is kel, papucsot húz a lábára, hogy el ne rohanhasson, ha rájönne a szorgalmi láz. Ezzel a henyéléssel akarja kipótolni, amit az előző héten lustaságban mulasztott, és amit a következő héten ezen a téren mulasztani fog.

A már javíthatatlan szorgalmas nem is tud már henyélni, az ő vasár- és ünnepnapjai nem megszentelt pihenőnapok. Ilyenkor még többet dolgozik, mint máskor. Korán kel, siet reggelizni, szalad kirándulni, vagy múzeumba, vagy sétálni, vagy megbeszélni valamit. Látogat, ír, olvas, levelez, rohan ebédelni, magába dobálja az eledelt, ami alatt már siet a lóversenyre, vagy futballmeccsre, amit nem néz végig, mert randevúja van a klubban, vagy kávéházban, ahol tánc vagy billiárdozás közben csakúgy röptében kapkod be egy kis kávét és a melléje evett zsemlét már a rumba, vagy a billiárdgolyók lökdösése közben nyeldesi le. Sietve, de elkésve érkezik a vacsorára és lohol tovább a bridzspartira, ahol már az előszobában mondja, hogy az első pikk oszt. A társasággyilkos bridzs, römi és egyéb kártyajáték a szorgalmas, agilis emberek mentsvára. Nekik nincs meg a szükséges idegrendszerük és nyugalmuk, kedves lényegtelenségekről szórakoztatóan elmésen diskurálgatni, mint például a kedves, okos lusta embereknek.

Egy ilyen szorgalmas, akinek semmire sincs ideje, az életre se, mint nyáron a nagy melegben a fürdőző, rohanva ugrik fejest a kártyába és miután órákig a „három pikk” és a „négy san”, vagy a kettővel zárok épületes változataiban kitevékenykedi magát, egy-két óra körül siet befejezni a rubbert és vágtat haza aludni, hogy egy ilyen vasárnapi „pihenés” után a hivatal megkezdése előtt még sietve aludhasson egy pár percet. Ezt nevezi egy igazán szorgalmas ember pihenő napnak, társas életnek, mulatságnak, látogatásnak: ünnepnek. Szemben egy haszontalan lustával, aki órákig elgyönyörködik egy szép virágos kertben, a hullámzó tengerben, az illatos záporban.

Nem és ezerszer nem. Lehetetlen elhinni, hogy ilyen szorgalomra születtük volna a földre.

Lusta ember nem is lehet buta. A lustasághoz egy bizonyos mennyiségű ész és értelem feltétlenül szükséges. Ha gondolatok nem tarkítják az ember agyát, akkor a pihenés unalommá változik, ami éppen olyan káros, de talán még károsabb, mint a szorgalom maga.

Sok ember csak azért nem lusta, mert nem elég okos hozzá. Nem tudja a módját.

A szép kiegyensúlyozott harmonikus semmittevés legkonokabb ellensége az unalom. Óceánjáró hajókon, fürdőhelyeken, szanatóriumokban, várószobákban, vasúton és villamosokon, szinte szánalom nézni az úgynevezett szorgalmas, agilis emberek gyötrődését. Izegnek mozognak, ide-oda nézegetnek, kérdezősködnek, ismerkednek, járkálnak föl és alá, és a bőrükből bújnak ki, mert nincsenek elfoglalva, mert levették a nyakukról a jármot, amibe beleszoktak, és ami nélkül nem is tudnak már meglenni. Hiányzik belőlük az a belső tartalom, amely az életet széppé teszi, és amelynek nincsen segédeszközökre szüksége ahhoz, hogy mulattassa, szórakoztassa önmagát.

A kiegyensúlyozott, értelmes, lusta ember magában és így magával hordja a szórakozási lehetőségeket. Órákig, napokig, hónapokig elszórakozik saját gondolataival és impresszióival.

Kiülni a tengerpartra, vagy a hajó orrára és csodálkozni azon a lázas, halálos küzdelmen, amit a hullámok egymással vívnak, hallgatni, hogy mennyire sistereg, szuszog a hullám, hogy a másikat elkapja és legyőzze, hogy fröcsköl és csap a magasba mikor végre a másik hullám hátán felkúszott és azt elnyelte, hogy tarajosodik, hogy henceg, — amíg jön — mint ahogy ő jött — rögtön utána egy másik hullám és elnyeli őt is.

Egy angol hajón utaztam életemben először tengerentúlra. Új volt nekem ott minden. Este bementem a dohányzóba, ahol félkörben üldögéltek a szmokingos emberek és estélyi ruhás hölgyek és síri csendben bá-multák a nyitott kandallóban lobogó tüzet.

Másnap az egyik angol úrtól megkérdeztem, hogy miért ül ő ott a tűzhely körül. Well, — mondta — pontosan úgy, mint az Edgar Wallace regényekben a fölényes detektív — semmi különös okom nincs rá. A kártya nem érdekel, lustálkodom hát egy kicsit és szórakozásul tüzet nézek.

Tüzet néz? — gondoltam magamban. És este én is odaültem. Rájöttem, hogy nem ők voltak az ostobák, hanem én, aki őket ostobáknak tartottam.

A lángok kapkodása, égre törése és semmibe veszése. A lángok csodálatos fodra, formája, ezernyi színük, észbontó tolakodásuk, előre törésük és pusztulásuk, a sok-sok milliárdnyi számuk, a belőlük kiáradó fény és meleg, érdekes és káprázatos színjáték, amelynél szebbet elképzelni is alig lehet.

Ez a sok minden szépség úgy bontakozott ki előttem, mint a matrica képe, ami a papír hátának dörgölése közben tűnik elő lassanként.

Ettől a naptól kezdve eggyel gyarapodott a tűzimádók szektája és a tűzhelyek körül ülők tábora: én voltam az illető. A lustálkodásnak egy új nagyszerű figurájával lettem gazdagabb.

Mikor sok ilyen mindenféle szép időtöltésre rájött az ember, amikor megtanulta már, hogy kell az életet élvezni, akkor lesz csak valaki igazán képzett lusta. Vannak persze „fej naturalisták”, — zsenik is, akik a lustálkodás szépségeire ösztönösen rájönnek.

Ischlből utaztam Hallstattba, ami rövid háromnegyed órás út és kb. egy koronába került. A 800 lakosú Hallstatt állomásának kijáratánál egy méltóságteljes szakállú portás kérte rendkívül szigorúan a jegyeket. — Bitte die Foákoátn! Bitte die Foákoátn! — ismételgette. Lázasan kutatok a zsebemben a vasúti jegy után — de hiába. Elvesztettem — mondom.

— Elvesztette? — ismételte fenyegetően.

— Igen — feleltem.

— Akkor meg kell újra váltania a jegyét. Honnan jött kérem?

Hirtelen elhatározással ezt mondtam: Kanadából 3800 korona két jegy — itt a pénz — hol lehet jegyet váltani? És máris nyúltam a zsebembe, mint aki fizetni akar.

A nagyszakállas tekintélyes portás — akiből most bújt ki a lustaság — megijedt a sok futkosástól. Óvatosan körülnézett és mikor látta, hogy nincs senki a közelben, azt mondta: ’Kénz schnöll aussi — és egy gyors mozdulattal kitolt a peronról.

A lustaságot, mint ősi emberi tulajdonságot csak egy bizonyos pontig lehet palástolni, adandó alkalomkor az mindig kiütközik.

A legszorgosabb kutatások sem tudták eddig megállapítani, hogy a kövérség szülőanyja a lustaságnak, vagy a lustaság a kövérségnek. Mert vannak ugyan sovány lusták és vannak kövér szorgalmasok, de ezek kivételek, amelyek csak megerősítik a szabályt.

Féltizenkettőt ütött az óra, amikor egy nagyon kedves barátomnál vacsoráztam. Ijedten ugrottam fel, mert tizenegyre volt valakivel fontos találkozóm. Odanézek az órára, amely legnagyobb meglepetésemre pont hatot mutatott. — Hallod-e te, miért nem igazítod meg ezt az órát, hat órát mutat és féltizenkettőt üt. — Minek, — mondta — én pontosan eligazodom rajta, kár volna hát a fáradságért. És különben is ez egy abszolút pontos óra: Mikor hat órát mutat, féltizenkettőt üt és akkor öt perc múlva háromnegyed tíz.

Ez volt a leglustább ember, akivel találkoztam.

Direkt imponált nekem és irigykedve néztem a kiegyensúlyozottságát, nyugalmát és békességét.

Nem tehetek róla: nekem ez az egyvonalú, csendes, szegény, de derűs élet ezerszer jobban imponált, mint a világ minden robotoló milliomosa. Persze van még egy ennél is kívánatosabb állapot. Amikor az ember milliomosként lustálkodhat…

„Mindennek van határa!” —- mondja Horatius. Mindennek a világon, de a hiúságnak nincs. És amíg ember lesz a világon a hiúságnak nem is lesz határa soha.

Hiúságnak nevezhetjük az embernek azon igyekezetét, amellyel olyannak akarna látszani, amilyen lenni szeretne, vagyis jobbnak, szebbnek, kedvesebbnek, okosabbnak és lényegesebbnek, mint amilyen.

A (hiúságnak megnyilatkozása nagyon sokféle lehet. Van hasznos, haszontalan, kellemes és kellemetlen hiúság. A hiúság nem mindig gyengéje az embernek és számtalan hasznos cselekedetnek lehet a rúgója. A hiúság az az aprófa, amely a legtöbb emberi cselekedet kazánját begyújtja és az erőkifejtések el-ellankadó tüzét újra lángra lobbantja. A hiúság az a motorikus erő, amely hajtja, kergeti az állandó érvényesülés felé az embert, és amely nem engedi megposhadni az elért eredményt. Amikor tehát azt mondjuk valakire, hogy hiú ember, akkor avval a hiúságnak azt a túlzott adagolását akarjuk meghatározni, amely nevetséges, vagy visszataszító.

Nőkre nem igen alkalmazzák azt a jelzőt, hogy hiú, mert a nő hiúsága magától értetődő és a nő lényének mintegy kiegészítője. A nőnek a tetszeni vágyás ösztöne. És mikor a nyilvánosság előtt teljes díszében megjelenik, az egyszersmind vértezete és támadó fegyvere is. A gondosan megtervezett frizura, a kicupfolt szemöldökök, a ragasztott szempillák, a kifestett arccsíkok és ajkak, a kínos gondossággal nyírott és festett körmök csak a legegyszerűbb fegyverek a modern társaságbeli nő kezében, csakúgy, mint a kínnal és keservvel megszerzett soványság, amely pedig csak múló divat. A kövérkés, az úgynevezett „vollschlank” Rubens-nő, mely még a múlt századnak is ideálja volt, az egészséges ízlésű magyar parasztnak még ma is ízlése. „De szép kövér menyecske” — mondják még ma is arra mifelénk a parasztok, ha igazán szépet akarnak mondani egy nőről.

A nőnek egyéb fegyvereiről, az ékszerekről, díszekről és az öltözködés minden kis zugában gondos céltudatossággal elhelyezett petárdák vég nélküli labirintjáról hely- és idő szűke miatt sajnos ezúttal nem beszélhetek. De nehogy azt higgyük, hogy ez csak a nagyvilági élet hölgyeinek életében van így. Szó sincs róla. A mezőkövesdi vagy sokác menyecske számtalan szoknyája, ezerszínű hímzése, főkötője és hajdísze, semmivel sem igényel kevesebb gondosságot és fáradtságot, mint a párisi vagy londoni „high society” hölgyének felkészülése a teljes díszben való kivonulásra. Szabályos háború, még inkább bajvívó torna, amit a nő fegyvereivel az érvényesülésért vív. Le csak akkor teszi őket, mikor kapitulál.

A hiúság szülötte a divat, amely nem egyéb, mint a ma hiúsága, a ma ízlése. Mindennek a világon van divatja. A művészeteknek csak úgy, mint a tudományos megállapításoknak, vagy persze az öltözködésnek. A világnak egyik legnagyobb műkereskedője mondotta nekem, amikor éppen Botticellinek egy örökbecsű alkotását csodáltam, hogy a Botticelli-képek árban nagyon visszaestek, mert most nincsenek divatban. Elmagyarázta, hogy a festészet örökbecsű alkotásainak éppúgy meg vannak a divat-periódusai, mint a talmi művészetnek. Csakhogy amíg az értéktelen alkotásoknak a divatja ha elmúlt, nyoma sem marad, addig nagy alkotásokhoz csak úgy visszatér mindig az emberiség, mint az őstermészethez magához. Úgyszólván naponta kisül a tudomány egy-egy mai megállapításáról, hogy sok száz, vagy pláne sok ezer évvel ezelőtt a mórok, arabok, egyiptomiak, vagy hinduk már ismerték. A karthágói múzeumban olyan gégetükrök és fogplombák láthatók, amelyeknél különbek ma sincsenek és olyan ékszerek, amelyeknél különbeket Párizsban a Place Vendome-on sem láthatunk. Az egyiptomi piramisok, a hindu vagy kínai sok ezer éves építészeti műremekek az építészeti formák fejlettségén kívül olyan technikai felkészültségnek nyomait is mutatják, amelynek foka sok tekintetben a maival vetekedik.

Na és a ruházkodás, amely tisztán a hiúság és a divat terméke, nem pedig föltétlen szükséglet. Nem hivatkozom a déli égöv alatt élő vad törzsekre, akik még ma sem ruházkodnak, hanem hivatkozom saját magunkra, akik a legnagyobb hidegben is födetlen arccal járunk. Hogy a testet a divatos ruházkodás csak cicomázza és elkényezteti, bizonyítja az az egynéhány ember kivételes edzettsége is, akik télen is a szabadban jeges vízben fürödnek, vagy mezítelenül a hóban hevernek. De még ha szüksége is volna az emberi testnek arra, hogy a hideg és meleg behatásai elől megvédjék, akkor sincs szükség erre a mai komplikált cifra és divatos öltözködésre, mert a meleg ellen az arab burnusa és a hideg ellen az eszkimók összevarrott prémtakarója bőségesen elegendő védelmet nyújt.

Nem! — A hiúság és a divat szülte ezt a mai ruházkodást. A hiúság, amely minden létező kis hibát el akar tagadni és minden nem létező testi előnyt ki akar emelni, hogy kérkedhessen vele. A divat minden csalafintaságával és ezernyi trükkjével meg akarja változtatni mindazt, amit a természet embernek alkotott. Es ahogy a francia elmésség a hamis játékos csalását „corriger la fortune”-nek (a szerencse megjavításának) nevezi, úgy a hiúság elsőszülöttjét, a divatot: „corriger la nature”-nek (a természet megjavításának) lehet nevezni.

Ne értsük félre egymást: távol áll tőlem a szándék, hogy azt propagáljam, hogy 0 és X lábú nyeszlett lények, vagy mázsás súlyú zsírcölöpök, akár hím- akár nőnemben a sétatereken ruhátlanul szaladgáljanak. Nem. A világért sem. Ez nem volna valami épületes látvány. Aztán ezt már egoizmusból sem teszem, mert én bizonyára többször is úgy járnék, mint ahogy egy-szer már jártam. Balatonaligán nyaraltam, ahol engem, aki reggeltől estig a napon és a vízen voltam, barnára sült bőröm miatt, csokoládé bácsinak neveztek a gyerekek. Ruházatom a fürdésnél csak egy rendes úszónadrág volt, amely napfürdői ruhaszükségletemet bőven fedezte.

Miután már vagy három hete ott élveztem a víz, levegő és nap páratlan gyönyörűségét egyszer csak megjelent ott egy úr, aki tiltakozott az én „mezítelenségem” ellen és azt kívánta, hogy teljes fürdődresszben fürödjek. A vita megindult. Én fürödni jöttem ide, kérem — mondtam — és nem öltözködni, de ha idején szólt volna, frakkot húztam volna a fürdéshez. Mert nehogy azt higgye, hogy ön úszónadrágban valami lélekemelő esztétikai látványt képez — mondta ő. — Ja vagy úgy — feleltem — akkor ön egész rossz helyen jár, ha ön esztétikai látványt keres, akkor utazzék Párizsba, menjen el a Louvreba és nézze meg ott a milói Vénuszt, az valószínűleg tetszeni fog önnek. En nem azért jöttem ide, hogy esztétikai látványt nyújtsak önnek, hanem, hogy az a drága jó nap, amely nem olyan finnyás ízlésű, mint ön, beborítsa áldott sugarával a városban elkínzott testemet. A körülállók mulattak, ő azonban csendőrt hívatott és szemérem elleni kihágásért feljelentett.

A tárgyalás iránt óriási érdeklődés mutatkozott. A balatonaligai nyaralók mind felvonultak. A bíró — egy öregedő, savanykás bácsi — nem értette, hogy mi ennek a nagy érdeklődésnek az oka. Felszólított engem, hogy adjam elő védekezésemet, amit én persze meg is tettem.

A vádló följelentő arra azonban azt felelte, hogy ő nem is annyira a mezítelenséget kifogásolja, mint azt, hogy én nem vagyok esztétikai látvány és ennek dacára csak úszónadrágban fürödtem. Ezt az érvet már vártam. Egy pillanat alatt ledobtam magamról minden ruhámat és ott álltam a bíró előtt ugyanabban az úszónadrágban, amelyben mindig fürödtem és kértem a szépművészeti múzeum igazgatójának, mint szakértőnek meghallgatását, hogy esztétikai látvány vagyok-e, avagy nem. A kedves savanyú bíró bácsi — talán először életében — nevetett, engem a szakértői vélemény mellőzésével esztétikai látványnak minősített és felmentett.

Én bár akkor az egyszer hivatalosan is esztétikai látványnak minősítve, fényes elégtétellel megúsztam a mezítelenség káros következményeit, mégsem állítom, hogy úgy volna helyes sétatereken, vagy a kávéházakban megjelenni. De igenis állítom, hogy mindazok a sallangok és cifraságok, amiket magunkra rakunk és öltünk, nem egyebek, mint évezredes hiúságunknak mai formái. Mégpedig olyan formái, amelyek formái alig-alig különböznek az emberevő vadak egyik-másik divatjától. Igen. Mert mi a különbség például a néger törzsfőnök tollas fejdísze és a napóleoni francia ármádia generálisainak sokszínű tollas csákója között? Vagy mi a különbség a vademberek tollviselete és a mi divathölgyeink tollbokrétája között? Miért civilizáltabb az előkelő dáma óriási fülbevalója, mint a busman négernek az orrba valója? Amely még csak nem is kényelmetlenebb, mert míg a fülbetűzdelt mindenféle karikákat és köveket, ha aludni akar az illető, le kell vetnie, addig az orrba fűzött karikákat alvás előtt nem kell kiszedni onnan, mert nem zavarnak. Vagy miben különbözik a vadak arctetoválása a mi hölgyeink szemöldökkihuzigálásától, szempillaragasztásától, arc, ajak és körömfestésétől? Igazán csak apró kis nüánsz differenciák választják el a két divatot egymástól. Nüánsz differenciák, mert a rúgójuk ugyanaz: a hiúság.

A divat a hiúság uniformisa, amely kiöli az egyénit a divat hordozójából. Hiába próbál az alól kitérni bárki is, a divat olyan tömegben árasztja el az emberiség bizonyos rétegeit, hogy a szem hozzászokik és még a legönállóbban gondolkodó emberre is rákényszerül. Mert ami nem divat, az nevetséges. Chesterfield, a kiváló angol író és gondolkodó mondja, hogy az igazi bölcs megveti a divatot — de betartja. Tessék csak elképzelni ma, egy hosszú fehér allonge parókás férfit, vagy nőt délben az Andrássy úton, vagy a délutáni uzsonnánál a cukrászdában. Pláne, ha a nőn krinolin is van és a férfin copf és az oldalán civil létére kard. A mai köznapi életben az ilyesmit normális ember nem igen vehet fel, pedig volt idő, amikor nélküle társaságbeli ember meg nem jelenhetett, és amikor a mai pantallóban és frakkban egész biztosan bolondnak tartották volna. A divat szisztematikusan ismétlődik. Eltűnik és mire minden alkotása szemétbe kerül, újra visszatér. Ez a divatnak és a hiúságnak üzleti része, amely szintén az örök hiúságnak sziklaszilárd fundamentumán nyugszik, és amely ezer és ezer egzisztenciának biztos alapja.

A hiúság a természet egyes élőlényeinek grandiózus tarka színpompáját is megirigyelte. A virágok és pillangók káprázatos csíkjai, pöttyei, színei és formái, a pávák, papagájok, kolibrik, kakaduk tollazatának nagyszerű színharmóniái szolgáltatják mindig a divatnak kimeríthetetlen forrását. A divat persze nem csak a látáson keresztül kíván hatni, hanem a halláson és a szagláson keresztül is. A chatsoló beszéddel és mesterséges köhécseléssel csak úgy hatni akar, mint az ezerféle illattal.

Bár egy közmondás azt mondja, hogy aki mindig illatos, az sohasem illatos, egy másik meg azt mondja, hogy a parfüm a gondozatlanság takarója, sőt azt is mondja egy naiv közmondás, hogy a férfi jó illata: a tisztessége, ez mind csak közmondás, amelyre vajmi keveset ad a hiúság és a divat.

És nehogy azt higgyük, hogy a hiúság és a divat csak a nő specialitása. Áh! Szó sincs róla. A férfi, ha divatos férfi, pontosan úgy ékeskedik, mint a nő. Sőt ez még szembeszökőbb, mert a férfiassággal a divat nehezebben egyeztethető össze. Látni egy férfit, akin kamásli, kulcsláncok, gyűrűk, a kezében kesztyű, a kesztyűn rávarrott fekete csíkok, sétapálca, esetleg karperec, óralánc, zsinóron monokli, a felsőkabát zsebéből kikandikáló zsebkendővég (nyulacska) — ahogy egy barátom azt nevezte — nyakkendőtű és a gomblyukában lehetőleg valami sportegyesületi jelvény — nekem mindig szörnyű érzés.

Ahogy egy ilyen, magát nagyszerűnek gondoló gigerli végigfeszít az utcán, a férfit, az igazi férfit meg-alázó látvány. Volt egyszer a mi társaságunknak egy Paczolai nevű tagja, aki lehetetlen színű kockás kabátokban és nadrágokban járt, mímelve az igazi angolt. Az elegáns angolt. Szájában állandóan pipa, fején golfsapka, lábán kamásli, szóval pontosan úgy nézett ki, mint a vicclapok angoljai. Vagy, ahogy a kis Móricka magának az elegáns angolt elképzeli. Egyszer kiutazott Londonba és oda még úgyabban öltözködött ki. Mikor visszajött, megkérdezték az inasát, hogy láttak-e igazán elegáns angolt. De láttunk ám, felelte az inas, de olyan elegánst, mint a Paczolai nagyságos úr, egyet se láttunk.

Az igazi férfielegancia esztétikus látvány, de annak alkotórészei az ízlés, szerénység. egyszerűség, a viselni tudás és a jó modor. A külsőségekben pedig a ruha viselni tudása. Vannak emberek, akik a legelegánsabb ruhában is lomposak és vannak, akik a legpompásabb ruhákban is a legelegánsabbak. A férfi igazi eleganciája a lényében van és nem a ruhájában. Az elegáns férfi annak születik, az elegáns nő azzá lesz.

Imponáló, hogy az emberek, de különösen a nők, mire képesek a hiúságukért. Tűrik, hogy hajakat kitépdessenek belőlük, hogy hajakat ültessenek beléjük. Gyúrtatják, gyömöszöltetik, gőzöltetik magukat, koplalnak és kínlódnak. Az állandó bodorításért órákig ülnek égre meredt hajakkal a fodrász székében. Boldogan viselik télen a legnagyobb hidegben is a pókháló vastagságú selyemharisnyát és nyáron a kánikulában a rókaprémet.

Nincs az a kínkeserv, amit örömmel ne viselnének el, csak hogy tetsszenek, hogy szépek és divatosak legyenek. És mindezekhez a tortúrákhoz a hiúság mindent fölülmúló ereje adja nekik a kellő energiát.

De hiába minden erőfeszítés, hiába minden áldozat: minden, amit az ember testére aggat, bármi emberi hiúság szülte dísz, vagy cafrang: a divattal elmúlik. Az emberi test azonban a maga természet adta díszében, vagy dísztelenségében, az idők végtelenségétől, az idők végtelenségéig megmarad.

Persze vannak a hiúságnak más mindenféle elágazásai is, amelyek közül egy-kettőről még meg kell emlékeznem.

Így éppen a minap hallottam, hogy Kubában új divat ütötte föl a fejét és az emberek a gőzfürdőben revolverrel az oldalukon jelennek meg. A langyos vízben vízhatlan tokban lévő revolverrel ülnek, felkészülve arra, hogy minden pillanatban újabb forradalom törhet ki. — Érdekes fajtája a hiúságnak a szülői hiúság.

„Nem azért, mert az én gyerekem”, — mondja minden szülő, — „de ilyen okos gyereket még nem láttam”.

A hiúságnak ez a fajtája még valahogy érthető, mert a szeretet szüli. De nem kis része van benne az önzésnek is, amely a gyerek értelmének dicsérésével önmagát is dicsérni akarja, akitől a gyerek ezt az értelmességet örökölte.

Már a bölcsőben beszél a gyerek — a szülőknek. Senki másnak, csak a szülőnek. Csak ők értik, helyesebben értelmezik a kicsinyek artikulátlan hangjait.

Bőőőő — mondja a gyerek, bőőőő! Bő a ruhácskád, mondja rá a szülő és összecsókolja a gyereket, aki már beszél. — Di, di, di, di — mondja a gyerek, természetesen a világon semmire se gondolva, mire a mamuska válaszol: nem aranyom, te már nem kapsz didit, az már ilyen nagy gyereknek nem való. És így diskurálnak el órákig szülő és gyerek, és amikor este a papa hazajön, már mint bölcsességek mesélődnek el a kis csemete érthetetlen hangocskái.

Aranyos volt egy ilyen a gyereke értelmességére nagyon büszke apának csúnya felsülése, mikor produkálni akarta egyetlen gyermekét főnöke előtt, akinek a gyereke okosságán keresztül akarta bebizonyítani, hogy nem értékeli őt helyesen. Mert egy ilyen okos gyereknek, az apja is okos ember kell, hogy legyen. Kimentek az állatkertbe a 4 éves gyerek, a főnök úr és az apa. Megállottak a víziló ketrece előtt, ahol a szegény vízilovat éppen elővezették. Na, most tessék csak idefigyelni, főnök úr, — mondta a büszke apa. Na, fiacskám, mondd meg szépen, milyen állat ez? És a tátogó szájú vízilóra mutatott. A gyerek egy pillanatig szótlanul bámult, majd újabb unszolásra megszólalt: méhecke! — A főnök és a körülállók nagyot nevetnek. Az apa óriási zavarban van. — Na Gümőke — mondja az apa kicsit elkedvetlenedve ezt az állatot kérdezem, ami itt előtted áll, hogy ez milyen állat? Na, hogy tanítottalak a képeskönyvből? — A gyerek, aki tényleg értelmes gyerek volt, észrevette, hogy csacsiságot mondott, észbekapott és nagy ravaszon azt mondja: ja ez itt? Én azt hittem, hogy azt a másikat kérdezi a papa ott, — és a zsiráfra mutatott. Megint nagy nevetés volt a válasz, de a gyerek folytatta. Ez itten? Ez a cica. — A kudarc teljes volt. Az apa lesújtva állott ott és szinte elsüllyedt a szégyenletében, pedig nem is volt rá oka, mert a ravaszság, ahogy a kisgyerek az első hiba alól ki akart bújni, igazán nagy reményekre jogosító megnyilatkozás volt.

Ebből az alkalomból el kell mondanom egy másik apa dicsekvését, aki büszkén mesélte, hogy két kisfia új ruhát kapott és mikor ugyanaznap délután hazajött, ámulva látja, hogy a kisebbiknek új ruhájába tenyérnyi nagyságú lyukak vannak vágva. Mikor magyarázatot kért a gyerekektől, az idősebbik, aki 6 éves volt, azt mondotta, hogy fűszerest játszottak és öcsi volt az ementáli sajt.

A szülői hiúság még leginkább elfogadható és el-viselhető, mert a szeretetből fakad, ami pedig mindig tiszteletreméltó érzés.

Szinte hihetetlen, hogy mi mindenre hiúk az emberek. Akadtam olyan emberre, aki arra volt hiú és szörnyen büszke, hogy ő a legkitűnőbb betörő. Aztán aki a választékos nyelvezetére büszke.

Külön fejezetet érdemel a művész hiúsága, akinek nem lehet elég szépet és nagyot mondani, amit magáról el ne higgyen, sőt valami formában ne tetézzen. Vannak természetesen kivételek is, de általában így van. A legjellemzőbb erre annak a színésznek a története, akinek meghalt a felesége és egy barátja részvétét fejezte ki. Fogadja szívből jövő őszinte részvétemet mester! — mondotta. Szinte megijedtem, hogy mennyire le volt sújtva és össze volt törve. — Köszönöm kedves. Hol látott? — kérdezte a színész. A halottasházban — mondotta a részvétlátogató. — He! Az semmi, — felelt a színész, — a sírnál látott volna.

A hencegés a hiúság egy csökevénye, vagy fokozott formája. Van olyan is, aki a szerencséjével kérkedik, henceg és arra hiú. Különösen kártyán szembetűnő az ilyen oktalan hiúság.

Monte Carlóban történt velem egyszer, hogy miután előtte való napon lényegesebb összeget nyertem, elhatároztam, hogy másnap elutazásom előtt még egész nyereségemet megkockáztatom és megsokszorozom. — Könnyen játszottam, hisz úgysem a magamét, hanem csupán a nyereséget kockáztattam. Vesztettem. Egyszer csak megszólal mögöttem valaki magyarul: hja, uram, így bizony az ingét is elveszti. Érteni kell ezt a játékot, nem pedig csak úgy összevissza bedobálni a pénzt. Látja, én évek óta ebből élek, mert én értem. — Mulattam azon, amit mond és butaságnak tartottam, pláne mikor végignéztem rajta és láttam, hogy kifényesült rojtosodó nadrág és a könyökénél kidagadó viseltes kabát volt rajta. Újra tettem, újra vesztettem. Erre megszólal a tudós játékos: Tessék ideadni már 2—300 frankot, majd én megmutatom, hogyan kell játszani. Én nevettem rajta, mint aki tényleg hiszi, hogy ki tud fogni a szerencsén. Végül is mikor már majd minden pénzemet visszaveszítettem és a szerencse mestere folyton esküdözött a fülembe, hogy ő biztosan nyer, már csak mulatságból is odaadtam neki az utolsó 200 frankomat, hogy ő játsszon most a részemre és mutassa meg, hogy mit tud. A kártyás mohóságával kapott a pénz után és megkérdezte, hogy hányas házszám alatt lakom.

Megmondtam: 41. Erre ő azt mondta: 41, 4 meg 1 az 5, tehát az ötös. Most tessék csak idefigyelni és az ötös számot minden lehetőség szerint megrakta az én 200 frankommal. — Megpörgetik a kereket, a kis labdát beledobják, és az rohan veszettül köröskörül, míg végre egy számon megáll, és a játékvezető elkiáltja a nyerő számot: 34-es. A 200 frank tehát elveszett. Én ránézek a tudására büszke játékosra, ő rám néz, egy pillanatig hallgat, aztán elámulva megszólal: Nahát, ezt nem értem! És olyan arcot vágott, mint akivel életében még nem esett meg, hogy tévedett volna. És gyorsan eltűnt. Ő nem értette, de én igen.

A hiúság közvetett rúgója az optimizmusnak és teljes hiánya pedig, rúgója a pesszimizmusnak. Az optimizmus és pesszimizmusnak igen találó disztinkcióját hallottam Amerikában. Optimista az, aki nem hord se nadrágtartót, se nadrágszíjat, pesszimista az, aki nadrágtartót és nadrágszíjat hord. Vagy egy másik találó meghatározás: Optimista az, aki az ementáli sajtban a sajtot látja, pesszimista az, aki csak a lyukat.

A hiúság mulatságos fajtája még a mindenkit jól ismerő, mindenki jó barátja és a legjobban informált ember, aki az X miniszterrel együtt járt iskolába, a miniszterelnök neki csak Bandi, na és minden eseménynél természetesen személyesen volt jelen. Jól informáltsága itt még nem is áll meg, mert minden titkos iratot és levelet, valamint az összes létező szerződéseket tulajdon két szemével olvasta. Az ilyenfajta hiú mindent tud, sőt mindent jobban tud, mint bárki más a világon. Még olyasmit is, ami meg sem történt.

A hiúság szülötte a mindenáron való föltűnési vágy. Iskolaszéki elnököt választottak Óbudán, amelyet csak egyhangú választással lehetett megválasztani. Kiváló embert kerestek ki tehát erre a polcra, akiibe minden választó egyhangú lelkesedéssel egyezett bele. Mindenki, csak éppen egy jelentéktelen szegény kis foltozó szabó nem. Próbálták kapacitálni, de minden erőlködés hiábavaló volt. A kis lényegtelen és szürke szabócska nem engedett. Neki nem kellett a kiváló ember. — A leendő elnököt érdekelni kezdte a váltig erősködő és akadékoskodó kis szabó, elment tehát hozzá és megkérdezte, hogy mi kifogása van neki ő ellene, amikor az egész kerület kivétel nélkül olyan lelkesedéssel állott melléje.

— Nekem? — felelte a kis szabó — kifogásom? Semmi! Hiszen én nem is ismerem uraságát. — Hát akkor miért szabadkozik az én egyhangú megválasztásom ellen? — kérdezte az elnökjelölt. — Mondja, elnök úr, — felelte a kis szabó, — ha én is önre szavazok, megtudja maga valaha, hogy én a világon vagyok? — …na, ugye nem? Na! Most legalább tudja. — És tényleg a kis ismeretlen szabó egyszeriben ismert és nevezetes ember lett Óbudán.

A hiúságnak egy egészen különös fajtájával találkoztam egy menekült elbeszélésében.

1917-ben történt, hogy az Andrássy úton találkoztam egy oroszos külsejű bácsival, aki hozzám fordult útbaigazításért, hogy hol van a Hold utca. — Maga a közoktatási minisztériumot keresi, ugye? — mondtam én. — Maga bizonyára menekült? — Igen kérem, — felelte ő — én vagyok a kirlibabai tanító.  —  Ez a Kirlibaba Bukovinában fekszik és a háború első felében rettentő harcok középpontja volt. Vagy tízszer foglalták el az oroszok és vagy tízszer verte ki őket a mi hadseregünk, úgy, hogy ott hol az oroszok, hol a magyarok voltak az urak. Végignézek ezen a kétségkívül sokat szenvedett emberen, útbaigazítom, és amikor meglátom, hogy milyen gyönyörű cobolyprémmel bélelt bunda van rajta, még megjegyzem, hogy milyen szerencse, hogy ezt a csodálatos szép bundát el tudta magával hozni. — Hja, bizony, de ezt a szerencsét ugyancsak megérdemeltem ám, mert ezt a bundát én háromszorosan fizettem meg. Kétszer pénzzel és egyszer egy irtózatos pofon elszenvedésével. — Ugyan mesélje el, — kértem őt — és félrehúzódtam vele a járda szélére. — Hát kérem, — kezdte el a történetet, — mikor a mi csapataink most utolszor kivonultak és az oroszok újra bejöttek, odajött hozzám egy óriási orosz katona és azt kérdezte tőlem erre a bundára mutatva, hogy mit adok neki érte. Mi az, hogy mit adok magának ezért a bundáért, feleltem én, hisz ez az én bundám. Igen? Ez a te bundád?  — mondta az orosz és egy rettentő pofont adott, hogy elájultam. Aztán lehúzta a bundámat és mikor a hidegtől magamhoz tértem, magasra emelte a bundámat, végigsimogatta és megkérdezte, hogy mit adok most ezért a gyönyörű bundáért. Én alig álltam a lábamon és azt mondtam: az egész vagyonom ez a tíz korona, ami a zsebemben van, ezt odaadom érte.

Megkötöttük az üzletet.

Elvette a tíz koronát és ideadta a saját bundámat. És mikor elment, még visszafordult és borzasztó büszkén, szinte hencegve visszaszólt, hogy jegyezzem meg magamnak jól, hogy csak egy orosztól vehetek egy ilyen drága cobolybundát ilyen olcsón.

A hiúságot minden fonáksága mellett sem kell röstellni. Legkevésbé annak, aki tudja, hogy hiú. Mert mindenki hiú. A piperkőc csakúgy, mint a kínosan gondos rendetlen, aki félrecsúszott nyakkendőjére, szabálytalanul feltett kalapjára és felgyűrt télikabátjára több gondot fordít, mint akármelyik elegáns dandy a magáéra. Nőt pedig el tudok képzelni láb nélkül futni, kéz nélkül zongorázni, fej nélkül gondolkodni, de hiúság nélkül élni — soha!

Tessék elhinni, nincsen ember hiúság nélkül. Aki pedig tagadja, hogy hiú, az leginkább az. Kivéve engem, — aki igazán nem vagyok hiú.

Nem a kígyó étette meg Adámmal és Évával a Paradicsom tiltott gyümölcsét, hanem a kíváncsiság. Beszélhetett volna az a kígyó, amíg belezöldül, ha a kíváncsiság nem hajtotta volna a mi kedves ősszüleinket a bűnbe.

A kíváncsiság tehát a legősibb tulajdonsága az embernek. A kíváncsiság a mi egész létünk okozója, mozgatója és fenntartója.

Van hasznos és haszontalan kíváncsiság. Kíváncsiságból néz a torkoskodó a fazékba, kíváncsiságból kukucskálnak be a kulcslyukon, kíváncsiságból hallgatóznak a szomszéd szobából, de kíváncsiság tulajdonképpen a hajtóereje a tudós búvárkodásainak, a fölfedezők kutatásainak és a nagy gondolkodók elmélkedéseinek is.

Kíváncsiság kergeti az embert az északi és déli sarkra, a sztratoszférába és a tenger mélyére, a dzsungelbe és sivatagokba, az ismeretlen hegycsúcsokra és a föld mélyébe és általában minden ismeretlen megismerésére. És mivel az élet ismeretlenei végtelenek, tehát végtelen a kíváncsiság is.

A kíváncsiság vitte föl a hegyre a lusta kövéret, aki sohasem volt kapható arra, hogy hegyet másszon. Mikor turista barátja azt mondta neki, hogy: ha följössz a hegyre, valami olyan szépet mutatok neked, amilyent még nem láttál, azt felelte: a te szépségeidet már ismerem. Az Isten szabad ege, amit innen is láthatok, a gyönyörű sziklák, amikre nem vagyok kíváncsi, na és a hó a hegytetőn. Arra várok még 1—2 hónapig és télen itt lent is láthatom majd. Ezek miatt nem mászkálok annyit, hogy a nyelvem kilóg. De nem, — mondta a turista — én olyant mutatok neked ott fönt, amilyet még sohasem láttál, és amely nagyszerű élményért hálás leszel nekem. Na, halljuk, mi az, — kérdezte kíváncsian a lusta kövér. — Sajnos, azt nem lehet elmondani, — erőszakoskodott a barát — azt csak fönt tudhatod meg. Napokig fúrta a kíváncsiság a hegymászás e kövér ellenségét (minden csalafintaságot megpróbált,  hogy  a hegycsúcson lévő  nagy  szenzációt  kitudja,   de  hiába  volt  minden  kísérlet).  Végre is nem bírta tovább és útnak indult. Rettentő szuszogások között, verejtékesen végre fölértek a hegycsúcsra és a teljesen kimerült kövér minden fáradságot elfelejtve, mohón fordult oda, az őt felcipelő társához: Na, hol van az a nagyszerű élmény? Mutasd meg! Mire az megfordítja őt, lemutat a völgybe és azt mondja: nézd, milyen csodálatos szép ott lent. A kövér egy pillanatig bámul, aztán elönti a düh, és rátör a barátjára: Te gazember! Ott lent szép és te fölhozol engem abból a szépségből ide? De följött, mert bármilyen nagy is a lustaság hatalma, a kíváncsiságé még sokkal nagyobb.

Amilyen aranyos a gyermek kíváncsiskodó kérdezősködése és vég nélküli érdeklődése minden iránt, amivel tudását és életét megalapozza, amilyen nemes a tudós állhatatos kíváncsisága az ismeretlenségek megismerésére, olyan tűrhetetlen  a köznapi  ember tolakodó kíváncsisága.

Voltaire-hez akart egy ilyen mindent látni akaró kíváncsi betolakodni, hogy személyesen is lássa, hogy milyen is Voltaire. Voltaire kiüzent, hogy beteg. De az állhatatos kíváncsi, ez esetben még inkább látni akarta, mire Voltaire kiüzente dühösen, hogy meg is halt. A konok kíváncsi nem adta föl a célját és most már a halott Voltaire-t akarta látni, hogy ő legyen az első, aki a nagy költő és filozófust halálában látja. Mikor ezt Voltaire-rel közölték, azt mondta, hogy mondják meg annak a poloskának, hogy Voltaire-t közben már el is vitte az ördög, siessen utána.

Szörnyű is egy amolyan igazi kíváncsit lerázni. Ezernyi kérdéssel önti nyakon az embert és csupa olyannal, amihez semmi köze. És szinte lehetetlen neki nem válaszolni, mert ő fáradhatatlan és semmiféle elutasításon nem sértődik meg. Igaz, hogy az ilyen aztán mindent tud.  Mindenkiről, mindig, mindent. Az ilyen ember a napi élet Sherlock Holmes-a, aki előtt nincs titok.  Mikor belép a házba, az első szembejövőt megkérdezi: mikor jöttek haza a háziak, ha nincsenek otthon, mikor mentek el, hova, kihez, miért. Mi volt ebédre és ki volt ebédre. Mennyi házbért fizetnek és megvannak-e elégedve, és ha nem, miért nem. Az író-asztalon lévő összes leveleket és följegyzéseket végigszaglálja. Mindent felemel, megnéz és megkérdez, hogy mi ez, honnan való, mennyibe kerül, hogy kerül ide és így tovább.

Az ilyen kíváncsinál nem formaság a szokásos „Hogy van?” „Mi újság?” „Mit csinál?” kérdése. De nem ám. A legkisebb, leglényegtelenebb elejtett válaszra már  újabb,   úgynevezett  tágító  kérdések  özöne zúdul az ember nyaka közé. Az ilyen emberek ellen a legokosabb a kérdéssel és semmitmondó általánosságokkal való védekezés, mint pl.:

Ő: Hogy van? Én: Hát hogy lehetek?

Ő (nem tudva ebbe belenyugodni): De mégis? Mi újság maga körül?

Én: Körülöttem újság? Hát van manapság újság? Ma bizony már semmi sem újság.

Ő: Na, jó, de mégis mit csinál egész nap?

Én: Mit csinálnék?  Azt, amit maga: várom az idők jobbrafordulását.

Az ilyen válaszok a veszélyes kíváncsira úgy hatnak, mint a bolhára a bolhapor, — elugranak.

És ezekből a kérdezősködésekből és esetleg kapott válaszokból aztán összerakhatja magának azokat a pletykákat, amelyeket a másik kíváncsi éhes torkába hajít, és amit az állati mohósággal habzsol és zabál meg. Gyönyörű nézni az ilyen kíváncsiskodókat, araikor egymással pletykákat cserélnek és gyűjteményeik leg-kiválóbb példányait cserélgetik ki egymással. Persze, kevésbé gyönyörű, mikor ostoba pletykáikkal családi boldogságokat, becsületeket, karriereket, életeket, sőt generációkat tesznek tönkre. A mapi élet lexikonjai ezek és semmi fáradságot, sőt áldozatot sem sajnálnak, hogy egy-egy ritka pletykát összekíváncsiskodjanak, és azt gyűjteményeikbe beragaszthassák. Ezek a hétköznapi életen élősködő kíváncsiskodók éppen olyan, sőt talán még nagyobb energiával és kitartással kutatják a pletykát, mint a tudós a kórt okozó bacilust, vagy a csillagrendszerek kifürkészhetetlen misztériumait.

A meddő kíváncsi is érdekes fajta, aki olyasmiken töri a fejét és olyasmit akar megtudni és kifürkészni, amiből se neki, se másnak haszna nincs. Iskolapéldája ennek a papnövendék, aki heteken át már alig eszik, folyton töri a fejét és szenved, amikor végre megkérdezi a bölcs rabbi, hogy: mondd, fiam, min töröd annyira a fejed és min gondolkozol annyit. Mire szegény elmélkedő így felel: Kíváncsi vagyok, hogyha az egész világ összes vize egy víz volna, hogy az mekkora nagy víz volna. Kíváncsi vagyok, hogyha az egész világ összes hegye egy hegy lenne, és abban a nagy vízben állana, hogy mekkora nagy hegy volna az, kíváncsi vagyok, hogyha a mindenség összes fája egy fa volna és az azon az irtózatos nagy hegyen állna, hogy az mekkora szörnyű nagy fa volna és ha a világ összes baltája egy balta volna és azzal a rettentő nagy baltával azt a borzalmas nagy fát kivágnák és az belezuhanna abba az irtózatos nagy vízbe, hogy az mekkorát durranna. Ennél haszontalanabb kíváncsiság talán nincs is.

A babonában való hit szintén nem egyéb, mint az ismeretlen jövő iránti kíváncsiság. És többé-kevésbé mindenki babonás. Van, aki kicsit, van, aki nagyon. Van olyan, aki kínos gondossággal ügyel, hogy melyik karjával bújik bele először az ingébe és melyik lábával előbb a nadrágba. A világért sem megy ki az ajtón, hogy a küszöbre erősített patkót a lábával meg ne dörzsölje. A nyakán kabalalánc, a zsebében mindenféle kabalatárgyak ós a testén bizonyos kabalaruhák, amelyek mind szerencsét hoznak.

Én ugyan nem hiszek az ilyen ostoba babonákban, de az életnek elvégre annyi kifürkészhetetlen misztériuma van, hogy még ez is lehetséges. Én abszolúte nem vagyok babonás, egy cseppet sem. Én előttem tucatjával szaladgálhatnak a fekete macskák keresztbe az úton, én találkozhatok korán reggel vénasszonnyal, nekem kívánhatnak jó szerencsét, ha vadászni megyek, én nem törődöm vele. Ha velem valami ilyesmi történik, én egészen egyszerűen háromszor kiköpök, összeszorítom ökölbe a kezem és kettőt gyorsan keresztbe lépek. És ezzel el van intézve. Mert a babona ostobaság és abban okos ember nem hisz.

Majdnem minden ember kíváncsi a jövőre. Különösen ma. Az eljövendő jó vagy rossz eseményeknek bekövetkezését a babona bizonyos dolgokhoz köti, és azokon keresztül akar az ember a jövőbe kandikálni, hogy az ott rejtőző kívánatos eseményeknek előre örülhessen és a nem kívánatos eseményeket elkerülhesse. A 13-as szám és a péntek, mint a pech szimbóluma, nagyon ismeretes, éppen úgy, mint a négylevelű lóhere, amely a szerencse közismert jelképe.

Egy kedves barátom jött egyszer sugárzó boldog arccal haza a lóversenyről. Kíváncsian rohantuk meg és faggattuk, hogy hát mi történt és mi a nagy öröm oka? Képzeljétek, — mondja — milyen óriási szerencsém volt ma a versenyen. Sokat nyertél? — kérdeztük és feszült kíváncsisággal húztuk közelebb székeinket az asztalhoz.

— Mikor kiindultam a versenyre, szerencsémre véletlenül találkoztam a legnagyobb istálló trénerével. Rövid diskurzus után mind a hat futamra megadta a tippjeit. Én hálásan megköszöntem neki és rohantam a versenyre. Sajnos kicsit későn jöttem és az első futamra már nem fogadták el a tétemet, de az a ló, amit a tréner megadott, gyönyörűen bejött és tízre százhatvanat fizetett. Kétségbe voltam esve, hogy lekéstem, na, de láttam, hogy a tippek jók és siettem a második versenyben kapott lovat megfogadni. Talán mondanom sem kell, hogy a ló könnyen győzött. Sajnos a totalizatőr nagyon keveset fizetett, tízre tizenegyet, de a fő, hogy ez is bebizonyította, hogy a kapott tippek jók. A harmadik versenyben a tipp szintén remek volt, de az utolsó pillanatban egy másik ló egy centiméterrel megelőzte a célban. Így mondták a célbírók, de mindenki, a közönség közül az én lovamat látta elsőnek. Most már egészen bizonyos voltam, hogy a trénertől kapott tippek mind remekek és az összes megmaradt pénzemmel, százhúsz pengővel megfogadtam Pindurkát, a Derekas-istálló derbi lovát, amely be is jött, de holtversenyben és így, — mind a két nyerő ló nagy favorit volt, a totalizatőr tízre csak kilencet fizetett vissza és én a százhúsz pengőmből, csak száznyolcat kaptam meg. Na de most aztán már egészen bizonyos lettem, hogy a tippek biztosak, a nálam lévő aranyórámat és Zeiss gukkeremet elzálogosítottam és a megmaradt száznyolc pengőmet a zálogaimra kapott száz pengővel együtt föltettem az ötödik futamra kapott tippemre, amely könnyen győzött is, de — állítólagos keresztezés miatt diszkvalifikálták. No, — kiáltottuk közbe — hol van a nagy szerencse? Várjatok, — mondta barátom kipirult arccal — még nincs vége. Most már egy vasam sem volt persze és én így nem tudtam fogadni, de kíváncsiságból azért megvártam az utolsó futamot, hogy lássam, nyer-e a megnevezett ló. És nyert. Nyert és tízre 1370-et fizetett. Mi azt hittük, hogy szegény megbolondult és ámulva kérdeztük: az volt a nagy szerencse, hogy mindenedet elvesztetted?

Dehogy, csak türelem, — mondta. — Mikor jövök kifelé, leejtem a kalapom, és ahogy lehajolok utána, egyszer csak találok egy négylevelű lóherét. Ezt képzeljétek el: ezer és ezer ember tapod ott keresztül és én találok egy négylevelű lóherét. Hát nem óriási szerencse ez? — kérdezte keserű mosollyal.

De hiába gúnyolódnak az emberek a babonán, valahol a lelkük mélyén többnyire mégis csak hisznek benne, pláne ha a babona kedvező eseményekre mutat. Azt is téves volna hinni, hogy a babona, a hit a babonában ma a „felvilágosodás” századában, — ahogy a mi életünk korszakát tévesen nevezik — csökkenőben van. Egyáltalán nem. Csak talán kicsit fejlődik a technikája. A kíváncsiság óriási ereje, amellyel a jövőbe is bele akar látni az ember, egy cseppet sem lanyhult, de szigorúan ragaszkodik minden olyan jövendőmondó eszközhöz, melynek komolyságát nem tudja, vagy nem is akarja ellenőrizni. Talán még sohasem virágzott úgy a jövendölő üzlet, mint éppen ina, Az egyszerű jövendőmondók, kártyavetők, a kézből jósolók, az ólomöntő jósok, a mindenféle cigányasszonyi jósolgatások, az arab és kínai jövendőmondók éppen úgy virulnak manapság, mint azok modernizált formái: az újfajta horoszkópok, a számokkal való jósolgatások, a tenyérjósok, a grafológia és egyebek. Ezen utóbbiak arra szolgálnak, hogy azokat, akik a régi naiv jóslási formákat nevetségesnek találták és emiatt elfordultak azoktól, most új, a modern haladásnak megfelelőbb eszközökkel és nevekkel, a haladás nevében fogják meg. A csodadoktorok, az ezerféle jövendő-mondók és jósok sarlatánjai, sohasem csináltak jobb üzletet, mint éppen ma, amikor a jelen és a jövő óriási bizonytalansága nagy mértékben növeli az emberek amúgy is mérhetetlen kíváncsiságát.

Mert a jóslás tulajdonképpen kellemes dolog, — ha jókat és szépeket jósol. Az ember, aki mindig szívesen csalja meg magát, úgy jósoltat magának, hogy butaságnak tartja azt, csak ha kedvező a jóslat, akkor kezd kételkedni a jóslás ostobaságában.

Az álmoskönyvek, amelyek pedig a jóslásnak legprimitívebb és legnaivabb formái, sok százezer példányukkal hirdetik az embertömegek megszégyenítő naivitását. Nehéz elképzelni, hogy valaki az álmoskönyvnek arra a megállapítására, hogy „fekete bivallyal álmodni”, betegséget jelent, orvost hívasson és arra a megállapításra, hogy „álomban ürgelyukba bújni, közeli gazdagság”, — nagyobb lakást vegyen ki. Nem hinném, hogy van ilyen ember, de ha meg nincs, akkor mi lehet a titka az álmoskönyvek óriási kelendőségének?

A kíváncsiság! Amely azzal szórakoztat, hogy a magunkról, — akármilyen naiv formában hallott — kellemeset boldogan elhisszük és a kellemetlent fölénnyel elutasítjuk.

Hogy kíváncsiságukért az életüket is szívesen kockára teszik az emberek, arra gyönyörű példa már Lóthné esete, aki tudta, hogy sóbálvánnyá mered, ha visszanéz Szodomára, mégse tudta megállni, hogy vissza ne forduljon. A Lóthné kíváncsi típusa még ma sem halt ki, és ha ma is minden nagyon kíváncsi, sóbálvánnyá változna, akkor a só, biztos, hogy nem kerülne pénzbe.

Nagyon érdekes a konyhaművészet kíváncsisága, amely az új ízek és zamatok kitalálásának rugója. Mindig csodálkoztam, hogy miképp találhatták ki például, hogy a malacpecsenye úgy jó, ha sörrel locsolgatják, mialatt sütik vagy, hogy a pulykát gesztenyével kell megtömni és úgy megsütni vagy, hogy a sonka akkor a legjobb, ha palacsintával borítják be és hársfaszirupban főzik meg. Vajon hány mindenféle szirupban főzte ki az illető azt a sonkát, amíg erre a csodabogárra rájött.

Ez mind az olthatatlan kíváncsiság munkája, amely nem kímél sem fáradságot, sem időt, sem anyagi áldozatot, hogy megismerési vágyát kielégítse. Bevallom, hogy magam is ilyen kotyvasztó, új íz és zamatkereső vagyok és már sok mindenre jöttem rá. Rájöttem például, hogy a görögdinnye úgy a legjobb, ha meglékeljük, teletöltjük marasquinoval, a kivágott darabot visszahelyezzük és 24 órát jégre tesszük. Persze az ilyen kulináris gyönyörök nem egyformán ízlenek mindenkinek. Én láttam már sárgadinnyét sóval, vagy éppen paprikával, sőt sóval és paprikával enni, de ismertem egy amerikai ínyencet, aki tubákkal ette. Mennyi mindenfélével ehette ez, az ember a sárgadinnyét, amíg rájött, hogy éppen a tubák az igazi. Franciaországban szobrot állítottak egy öregasszonynak, aki rájött, hogy bizonyos erjesztések által, a tej rosszillatúvá válik és abból finom csemegét lehet készíteni: a camembert sajtot.

A „kíváncsi” olvasót, ha megfigyeljük, azt látjuk, hogy őt nem érdeklik a stílus szépségei, vagy a formák, hanem kizárólag a könyv tartalma, a mese. 8—10 oldalt is lapoz egyszerre, sőt a regény végére ugrik, mert nem tudja legyőzni a kíváncsiságát, hogy vajon mi történik a regény hősével: a szegény, de becsületes Mariskát veszi-e el, vagy a fönnhéjazó gazdag Amáliát, vagy egyiket sem.

Számtalanszor a kíváncsiság dönti el az emberek életének kialakulását és soha nem sejtett irányba tereli az ember életét. Azt hiszem, nem lesz érdektelen, ha elmondom egy furcsa élet történetét, amelyet Amerikában sodort elém a véletlen.

Burbank Hollywoodtól néhány mérföldre van és Jim Jeffries, a bokszolás volt világbajnoka, — ahogy Amerikában nevezik, „minden idők legkülönb bokszolója” — visszavonulása után letelepedett és nagy farmot vásárolt. Kíváncsi voltam látni ezt a nagyon híres és bősz embert és egy barátommal, aki őt nagyon jól ismerte, kimentem hozzá. Alig vártam a pillanatot, hogy találkozzam vele és a rettegett öklével.

Mikor egy tipikusan amerikai farmházacska elé értünk, annak kertjében egy széles karimájú szalmakalap alatt egy széles ember meghajolva rózsákat kötözgetett. Jeffries, — súgja a barátom a fülembe. Behajtunk a ranchre, odamegyünk és bemutatkozunk. Mikor kis kövér kezem benne feküdt az ő óriási csontos markában, ugyanaz az érzés fogott el, mint mikor az oroszlánszelídítő az oroszlán szájába dugja a fejét. Egy harapás és az oroszlánszelídítőnek nincsen feje. Egy kézszorítás és nekem nincsen kezem. De a kéz nem szorult össze, sőt lágyan, kellemesen borította be az enyémet és úgyszólván biztonságban éreztem a kezemet az övében. Beszélgetni kezdtünk mindenféléről és lassan-lassan kisült, hogy ez a valamikor rettegett óriás, a legkellemesebb, legszelídebb bibliás ember.

Jim Jeffries, mint veretlen világbajnok vonult vissza a bokszolástól, amikor 9 évvel visszavonulása után egész Amerika a fehér faj nevében fölszólította, hogy a néger Jack Johnsont, — aki addig minden ellenfelét játszi könnyedséggel intézte el és a világbajnokság megközelíthetetlen birtokosa volt, üsse le. Jeffries visszautasította az ajánlatot. Minden kísértésnek ellenállt és hivatkozott arra, hogy ő ma már régen nem az, ami az ő megőrzött hírneve és hogy ő, mint 36 éves, nem mérkőzhet a 24 éves Jack Johnsonnal. Hiába volt minden, naponta nagyobb és nagyobb ajánlatok érkeztek, úgy hogy végül is, mikor már egy negyedmillió dollárt ajánlottak neki azért az egy mérkőzésért, nem tudott tovább ellenállni és igent mondott. Tréningbe állt és látta, hogy neki volt igaza, mikor húzódozott, a tüdő, a szív és az izmok nem voltak már a régi ruganyosságúak, de azért ő, — mint mondotta — szorgalmasan készült a legyőzetésére.

A nagy mérkőzés a mérkőzések ménkőzése volt. Egész Amerika talpon volt. És mindenki hitt a Jeffries győzelmében. Mindenki, csak éppen Jeffries maga nem, aki nem hitt a csodákban. A kíváncsiság 200.000 embert vitt el Chicagóba az ország minden részéből. Óriási árakat fizettek a jegyekért, hogy szemtanúi lehessenek, a fehér faj győzelmének a fekete fölött.

De a mérkőzés Jeffriesnek adott igazat, akit félholtan cipeltek el a pódiumról. Ilyen előzmények után vonult vissza végleg Jeffries erre a 8000 holdas birtokra, amit ennek a szörnyű mérkőzésnek fájdalomdíjából vett. És miért éppen farmba fektette a pénzét? — kérdeztem. Mert megelégeltem az embereket, azok tülekedését és verekedését — felelte és belekezdett ragyogóan színes életének elmondásába.

— Apám evangélikus lelkész volt vidéken és erőnek erejével arra akart kényszeríteni, hogy iskoláim elvégzése után, a földnek, a gazdaságnak szenteljem az életemet. Folyton azt mondta nekem, hogy a természet barátja az embernek, viszont az ember ellensége az embernek. Azt mondta, hogy csak az érezheti magát igazán jól a földben, mikor odakerül, aki életében megismerte azt és megbarátkozott vele. Meg kell szeretni a földet, — mondta — hogy a föld is megszeressen, és majdan nyugalmat adjon neked, fiam. Én nem szerettem a földet, én a zajos, forgatagos életet szerettem, megszöktem otthonról és siettem el a nagyváros forgatagába.

Voltam én minden. Kőtörő, titkár, zsákhordó, föltaláló, artista, erőművész, egyházszolga és még sok minden egyéb. Erős és verekedős ember voltam és a jó szerencsém úgy akarta, hogy egyszer jó helyen verekedjek. Egy szegény rendőrt, akit három zsákhordó megtámadott, szorongatott helyzetéből kimentettem és a három támadót leütöttem. Így lettem aztán rendőr. Ott mindjárt megnyertem a rendőrök bokszolóbajnokságát és egy manager leszerződtetett professzionális bokszolónak. Ez volt a nekem való pálya. Szerettem és hittem benne. Így lettem világbajnok 20 éves koromban. Sok pénzt kerestem és sok pénzt költöttem. Bokszoltam mindenkivel, aki csak akarta. Én háromszor is bokszoltam azzal, aki nem hitte el, hogy én vagyok a jobbik. Én Fitzsimmonst, az előbbi világbajnokot háromszor győztem le, mert addig mindig volt valami kifogása a legyőzetésére. Nem úgy, mint ma, amikor a világbajnok minden évben egyetlen egyszer áll ki, és ha valakit legyőz akár érdemmel, akár érdemtelenül, akkor óvakodik azzal mégegyszer összekerülni. Ma kérem a bokszolás már tisztára üzlet és nem sport. Na, de hát hagyjuk ezt, ez már réges-régen nem az én világom és ma már szinte nem is értem, hogy lehetett valamikor az.

Szóval, mikor volt már valami vagyonom is és kezdtem unni a dolgot, akkor mind sűrűbben kezdett eszembe jutni a megboldogult édesapám mondása, hogy a természet az ember barátja és az ember — az ember ellensége. Azt már láttam, hogy amit az emberről mondott: igaz és valami fékezhetetlen kíváncsiság vett erőt rajtam, hogy meggyőződjek a természet barátságáról. Bármit is tettem, bármilyen sikerem volt is, a kíváncsiságom nem hagyott nyugodni. Kergetett és hajtott az addig ismeretlen barátnak, a természetnek megismerésére.

Egy igazán szép emlékezetű napon aztán bejelentés nélkül otthagytam a bokszolást és elindultam haza, fölfedezni magamnak a földet, a virágot, az állatot, a szelet, az esőt és a napsugarat: a természetet. Megvettem megboldogult édesapám kis birtokát Kansasban, attól, akinek édesapám azt eladta.

Minden nap új meglepetést hozott, minden nap új örömet. Minden nappal kíváncsibb lettem, hogy mit hoz a következő. Szerelmese lettem a fűnek, fának, virágnak, állatnak és a természetnek. Kíváncsiságom folyton ösztönzött és én tanultam és kísérleteztem éjjel-nappal. Tudásommal fölszántottam a természetet és be-levetettem az agyam és a lelkem minden értelmét. Én tenyésztettem ki Amerika legszebb gyümölcsét és legszebb állatait, amíg aztán átjöttem ide, erre a nagydarab földre és itt most már nagyobb mértékben folytatom kísérletezésemet.

Ezzel bevezetett az üvegházba, ahol soha nem látott gyümölcsöket és csodálatos ismeretlen virágokat láttam, amiket mind ő tenyésztett ki kísérleteivel. Összeállt a természettel és teremtett. Négyszázötven féle nemes rózsafajtát nevelt. A japán avokádót betelepítette, ízesebbé és zamatosabbá tette. Ananászait akkorára fejlesztette, mint a dinnye. A grapefruitot tulajdonképpen ő tette ízessé és élvezhetővé és hozta egyáltalán divatba. Állatainak beláthatatlan serege úgy ismerte őt, mint gyermek az apját és ő név szerint ismerte mind, Sok száz pulykáját maga etette és nevükön szólította őket. Voltak kísérleti állomásai, ahol különböző csodálatos állatkereszteződéseit nevelte. Százfajta galambja volt. És vagy 300 kutyája. Minden bevetődött kóbor kutyát megvendégeltetett és azt nem szabadott onnan elűzni soha. Hosszú éveken át gyűltek így a kutyák és éltek a többi állattal együtt.

Híres volt ez a kóbor kutyafarm, és amikor árverést hirdetett 100 kutyára, amiket vérző szívvel adott el jótékony célra, ezer és ezer vevő jelentkezett, de kutyát csak az kapott, akiről ő tudakozásával meggyőződött, hogy jó ember és szereti az állatot. A természet minden élőlényének tündérkertje volt ez a Jeffries-farm, amit a kíváncsisága létesített. És panaszkodott, hogy még annyi mindent szeretne megtudni, hogy arra még két emberélet is kevés. Én már kíváncsian fogok meghalni, látom, — mondta — mert a természetet megismerni és a csodálatosan szép titkait kifürkészni örök életre volna szükség. És bár a kíváncsiság nyugtalanító érzés, mégis örülök, hogy kíváncsi vagyok mert, hogy egy kicsit is bekandikálhattam a természetbe és, hogy rájöttem, hogy az az igazi útja a földi boldogságnak, — azt egyes-egyedül a kíváncsiságomnak köszönhetem, amit a nagyváros keltett föl bennem.

Aztán kérdésemre elmondta, hogy reggel pont 4 óra-kor kel és sötétségig dolgozik, aztán vacsorál, — állatot nem eszik — utána minden nap bibliát olvas és magyaráz feleségének és 18 éves lányának. Arról aztán elmélkednek kicsit és utána lefekszenek. Így van ez minden nap, pénteket kivéve, amikor is elviszi leányát a városba táncolni. Nehogy úgy járjon, mint ő, aki azért szökött meg otthonról, az isteni természetből a pokoli városba, mert nem ismerte azt és a kíváncsiság járatta meg vele azt a szörnyű Szodomát, amelynek különben hálás, mert az hozta vissza őt az egyetlen igazi szépséghez: a természethez.

Így él és így gondolkodik a bokszolás volt nehézsúlyú és rettegett világbajnoka.

Na és a bokszolás, az soha sem jut eszébe? — kérdeztem. — Soha sem bokszol már? – Bokszolni? — mondta, — nem. Azóta soha sem bokszoltam. Eszembe se jut. Haszontalanság az kérem és az élethez semmi köze. Azaz hogy, — mondja — és elgondolkozik. Nem egészen így van. Nem egészen haszontalan és az élethez is van némi köze és bokszoltam is azóta — egyszer… egyetlen egyszer. Súlyos meccs volt, életem legsúlyosabb meccse. A kislányomat, mikor piros ünneplőruhácskájában lejött a farmba egy vasárnap reggel, egy megbőszült bika fel akarta öklelni. Mindenki menekült a kislányom felé rohanó bika elől, szegény drágám, már menthetetlennek látszott, amikor minden porcikányi erőmet összeszedve, utolsó pillanatban egy ökölcsapással leütöttem a bikát. Pontos ütés volt, a legjobbjaim közül való.

Knock out volt. Ez volt az utolsó ökölcsapásom és ez volt az utolsó és legértékesebb győzelmem is.

Ha jól átgondolom az eddigi életemet, én is megállapíthatom, hogy azt is nagyrészt a kíváncsiság tologatta ide-oda. A kíváncsiság vitt körül Európán új és nem ismert egzisztencia felé és a kíváncsiság vitt Amerikába is, sőt annak is a túlsó végére. Hogy érdemes volt-e, azt nem is tudom, de hogy érdekes volt, az bizonyos. Rengeteg sok mindenfélét tudtam meg, amire kíváncsi voltam és ezzel kíváncsiságomat nagyrészt meg is nyugtattam, de egy dolog van még, amit nagyon szeretnék tudni, és amit sem olvasással, sem tanulással, sem vándorlással meg nem tudhatok: Rettentő kíváncsi vagyok, hogy milyen lehet soványnak lenni?! Milyen lehet az, amikor az ember mindenhová befér, milyen lehet az, amikor az ember után senki sem fordul meg, milyen lehet az, amikor a csontok a bőr felületéig érnek és, hogy vajon fájnak-e a sovány ember csontjai, mikor kemény padra ül? Ezek azok a nagy kíváncsiságaim, amelyeket eddig még nem tudtam kielégíteni, és amelyeket alig hiszem, hogy valaha is kielégíthessek, mert én még a soványságnál is kíváncsibb vagyok arra, hogy milyen íze is van a jó tepertős, tejfeles túrós csuszának és, hogy mennyire ízlik utána egy jó órai alvás. Sok ezerszer megpróbáltam már az ebben rejlő gyönyörűségekről lemondani, de kíváncsiságom még nem tudott betelni velük. Mivel pedig a túrós csusza és ebédutáni alvás a soványkodással nem igen fér össze, hát a soványság iránti kíváncsiságom alighanem örökre kielégítetlen marad.  Na, de hát, annyi baj legyen!

„Megpukkadtam a nevetéstől”, meséli valaki nekem, aki épen és sértetlenül előttem ül. Kétségtelen tehát, hogy nem pukkadt meg és nem mondott igazat. Vajon hazudott-e az illető? Nem, — csak túlzott. De még csak nem is ő túlzott, hanem a nyelv, amelynek ez használatos kifejezési formája. A túlzás tehát nem hazugság, de még csak nem is valótlanság, dacára annak, hogy tényleg mégis az.

Hogy mi a különbség a túlzás, a valótlanság és a hazugság között? Ha valaki valami valóságot elnagyít vagy kicsinyít, akkor túloz, ha jóhiszeműen állít valamit, ami nem igaz, akkor valótlant állít, ha pedig tudatosan állít valótlant, akkor hazudik.

Ha egy házasságközvetítő azt állítja az arának ajánlott hölgyről, hogy olyan tündöklően szép, mint a ragyogó napsugár és az illető éppen csak hogy nem csúnya, akkor a házasságközvetítő túlozott. Ha nagyon csúnya, de ő nem tartja annak, akkor valótlant állított, és ha olyan csúnya, hogy nem lehet kibírni és ő is olyannak látja, akkor hazudott.

Még szemléltetőbb a példa, ha egy konkrét esetet mondok el. A házasságközvetítő berohan a házasulandó gentlemanhez és azt mondja: Gárdos úr! Egy remek partim van az ön részére. Egy gyönyörű nő, — 20.000 pengő készpénzhozománya van, nagyon művelt, beszél magyarul, németül és franciául, gyönyörűen zongorázik, szerény és házias. Egy kis hibája van, ha nagyon siet, akkor a jobb lábát húzza egy kicsit. Nézze, kedves Gárdos úr, maga intelligens ember, — mit kerteljek: kicsit sántít. — Sántít? — kérdezi Gárdos úr — akkor fütyülök rá. Két hét múlva újra berohan a házasságközvetítő és azt mondja: Gárdos úr — most aztán igazán remek ajánlatom van az ön részére: A hölgy eszményien szép, fiatal, egészséges, nagyon művelt és okos. Beszél németül, franciául, angolul és olaszul, szerény, házias és 5000 pengő készpénzhozománya van. Nem akarom elhallgatni, hogy egy kis hibája van. — Na, mi az, talán ez is sánta, — mondja Gárdos úr. — Dehogy kérem, mondja a közvetítő, hanem ha nagyon erősen nevet, akkor a bal vállát kicsit felhúzza. Nézze Gárdos úr, — maga intelligens ember, mit kerteljek: kicsit púpos. Púpos? — riad föl Gárdos úr, — akkor fütyülök rá. —  Egy hónap múlva újra berobban a házasságközvetítő és azt mondja: Gárdos úr, ami most a kezemen van, az a legjobb parti a világon, ami csak létezik: 250.000 pengő hozomány, még egy félmillió értékű örökség, évek óta nyeri az összes szépségversenyeket, három diplomája van, úgy énekel, mint egy pacsirta és úgy zongorázik, mint a Pederewszky békében. Beszél németül, franciául, olaszul, spanyolul, oroszul, törökül és arabul perfekt. Szerény, mint az ibolya, ragyog, mint a tündöklő napsugár és úgy főz, mint a legjobb szakács. Amellett olyan takarékos és szorgalmas, mint a méhecske. Egy kis hibája van, az igaz… Nem érdekel, — vág közbe Gárdos úr — ezt elveszem feleségül. De azt hiszem, hogy ez érdekli… De nem, — ezt föltétlen elveszem. Különben halljuk, mi hibája lehet egy ilyen nőnek, ami engem érdekel, — kérdezi Gárdos úr. — Az, hogy ő fütyül magára. Ebből az iskolapéldából világosan kielemezhető most már a túlzás, a valótlanság és a hazugság.

De nemcsak az ember, hanem a természet maga is túloz. Az óriás és a törpe, a nagyon kövér és a nagyon sovány, éppen úgy túlzásai a természetnek, mint ahogy a véletlenek a természet túlzó játékai. Könyveket lehetne írni a véletlenekről, amelyek bármelyikét csak a természet, az élet engedheti meg magának, mert ha olyasmit a színpadon vagy a filmen látnánk, vagy regényben olvasnánk, kinevetnénk, mint ostoba túlzást. Egyik gyönyörű vicce volt a véletlennek egy barátom esete: Új kalapot vett magának és mindjárt az első nap, — szándékkal vagy véletlenül — valaki egy budapesti körúti kávéházban egy ugyanolyan nagyságú, hasonló formájú, de ócska, kopott kalappal elcserélte. Vagy öt hét múlva újra ott volt a fején az új kalap. Mohó kérdezősködésemre elmondta, hogy egy héttel, miután elcserélte a pesti kávéházban a kalapját, felutazott Bécsbe, ahol egy nagy bécsi körúti kávéházban, szintén véletlenül, visszacserélte azt. Ő, — mint mondotta — majd hanyatt vágódott, mikor este a szállodában felismerte a saját, Pesten elcserélt és Bécsben visszacserélt kalapját. Vajon mit szólna a közönség, ha ilyen véletlent látna egyszer filmen vagy a színpadon.

Az életnek ezek a viccei, véletlenei, amelyek messze kiugranak az emberi logika és a valószínűség köréből és méltán túlzásnak nevezhetők, pontosan megtalálhatók az emberek életében is. Az emberek az életük minden formáját úgy eltúlozzák, hogy az eredeti, logikus céljaikat úgyszólván már teljesen el is felejtik.

Itt van mindjárt a sport, amely a test edzését és fejlesztését van hivatva kizárólag szolgálni. Na de ma már ez csak cégér. Ma már nem az a legfontosabb, hogy ép testben ép lélek lakozzék, hanem, hogy a rekordot egy tizedmásodperccel megjavítsák. Ma a sport nagyrészt rekordőrület, idegizgalom, na és üzlet. A rekordokért, az aranyérmekért, a tiszteletdíjakért és a gyorsan múló dicsőségért többnyire a szívével, tüdejével vagy izmainak elernyedésével fizet az, aki eltúlozza a sportot.

Az élvezetek eltúlozása éppen olyan káros, mint a munka eltúlozása. A munka eltúlozása különösen káros. Nem haza beszélek, — igazán nem. És nem a saját lustaságom igazolására mondom ezt, — arra is — de főleg gazdasági szempontból. Ha az emberek kevesebbet dolgoznának, jól járna az is, aki most agyondolgozza magát és akkor kevesebbet dolgozna és az is, aki most semmit sem dolgozhat, és akkor valamicskét dolgozhatna. Én például a magam részéről minden munkáról önzetlenül már most lemondok, — a köz javára. Lehet, hogy ez talán az önzetlenség eltúlozása, de mind-egy, én vállalom a következményeket.

Minden baj eltúlozása nagy ostobaság, de még nagyobb ostobaság a fenyegető bajok eltúlozása. Sok nagy baj éri az embert az életben, de legtöbbször csak fenyeget a baj. A szája jár. Nem is következik be. Mark Twain mondja, hogy neki rengeteg sok nagy baja volt az életben, de a legnagyobb baja mégis mindig az volt, ami aztán be sem következett.

Még az emberi erények eltúlozása is káros, a pontosság, csak addig pontosság, amíg a szükséges mértéket meg nem haladja. Ha pedig meghaladja, akkor már csak úgy nem pontosság, mint a pontatlanság maga. A pontosság mintaképe a német rend. A földalatti vasútállomáson például, a padokra odaerősített táblán nagy betűkkel ott áll, hogy „BANK” vagyis, hogy — pad. Mintha akadhatna ember, aki a padot nézhetné a villamoskocsinak és abba akarna beszállni. Ami pedig már csak azért sem lehetséges, mert a villamoskocsik sárgák, a pad meg fehér. Vagy túlzott pontosságnak nevezem, amikor egy balra forduló lépcső falára kiírják, hogy „BALRA”, amikor pedig másfelé nincs út és jobbra csak a falnak lehetne nekimenni. Avagy amikor kiírják, hogy „SPUCKNAPF EINE ETAGE HÖHER” azaz, hogy a köpőcsésze egy emelettel feljebb van. Vajon minek ez? Akadhat-e olyan ember, aki fölszalad egy emeletet csak azért, hogy igénybe vegye ezt az alkalmatosságot és azután újra lejöjjön?

A német pontosság a bürokráciában éri el csúcspontját. Egy német barátom, aki a háborúban egy katonai raktár főnöke volt, mesélte nekem a következő esetet: — Egy napon leirat érkezett a hadügyminisztérium gazdasági osztályából, hogy a benyújtott elszámolásokban a kettesszámú katonai raktárban tartott macskának a napi élelmezését tizenhét pfeniggel számolták el, a hatos számú katonai raktárban szolgálatot teljesítő macska élelme pedig csak tizenhárom pfeniggel szerepel az elszámolásban. Mi ennek a többletnek az oka, és ha csupán hanyagság vagy tévedés, úgy az azonnal kiküszöbölendő. Erre a leiratra aztán a következő válasz ment el: A két macska élelmezése közötti négy pfennig különbség nem hanyagság és nem is tévedés, hanem tervszerű megfontolások eredménye.

Ugyanis: a kettesszámú raktárban bőrszerszámok és cipők vannak beraktározva, amelyek az ott lévő egereknek nagyon sovány táplálékot nyújtanak. Ezért az egerek ott soványak, nagyon fürgék és a macskának nagy munkát kell kifejtenie, hogy megfoghassa azokat, és ha már meg is fogta, kevés táplálékot nyújtanak ne’ki. A hatos számú raktárban, a!hol élelmiszerek: liszt, zsír, bab és egyebek vannak beraktározva, — ott az egerek kövérebbek, lomhábbak, a macskáknak nem kell sokat dolgozniuk, hogy megfogják őket és ha megfogták, azok bőségesebb táplálékot nyújtanak. Így hát, hogy a macskák munkaképességét kellő fokon tartsák, a kettesszámú raktárba beosztott macskáknak, amelyek sovány egerekből tartják fenn magukat, napi három pfeniggel több táplálékra van szükségük, mint a hatos számú raktárban működő macskáknak, amelynek tápláléka a hízott, kövér egerek, amelyek lényegesen magasabb kalóriájú tápértéket képviselnek.

Ez a precizitás, ez a pontosság, — azt hiszem — méltán nevezhető a bürokrácia diadalának és erős túlzásnak.

Hogy milyen fonák az udvariasság eltúlozása, azzal lépten-nyomon találkozunk. Sohasem bírtam el a „legalázatosabb szolgája”, a „kezét csókolom, nagyságos úr” és a „könyörgöm alássan” — kitételeket, amelyek emberhez nem méltó formái az udvariaskodásnak, és amelyek az őszinteség minden szikráját is kizárják, Még nem tudtam jól angolul, mikor egyszer egy amerikai tüzet kért tőlem és én hiába keresve valami forma után, odanyújtottam neki az égő szivaromat. Magyarban például, ha valaki tüzet kér, az ember azt mondja: parancsoljon. Ezt a formát kerestem angolban és nem találtam sehol sem. Erre megkérdeztem az amerikai urat. Hogy mit mond ilyenkor az amerikai. Semmit, — mondta — hanem ad tüzet. És ez talán lehet formátlanság itt Európában, de én nagyon szépnek tartom, mert ebben az esetben igazán nem a szó a fontos, hanem a lényeg, tudniillik, hogy: ad tüzet.

Vagy milyen eltúlzott formája az udvariasságnak, mikor egy levélben azt írják: Van szerencsém önt értesíteni, hogy váltója tegnap lejárt, azt megóvatoltattuk és ön ellen a törvényes eljárást megindítottuk. Hogy miért olyan óriási szerencse ez, azt nehéz volna megmondani, de ha meg nem az, akkor miért írják. Egy kitűnő íróról mesélik, aki egy darab ideig egy nagy cégnek volt a levelezője és utálta az ilyen értelmetlen üres formákat, hogy valami kényes ügyben levelet kellett írnia az Osztrák-Magyar Banknak. Többször is megírta a levelet, de a főnöke sohasem találta elég udvariasnak, barátságosnak és melegnek. Mikor már harmadszor visszakapta a megírt levelet, mert az nem volt elég szívélyes és meleg, így kezdte a negyedik levelet: „Én édes egyetlen kis osztrák-magyar bankom. Ez a megszólítás aztán már elég meleg volt. Kidobták szegényt.

A szerénység eltúlozása sem erény. Még ha a túlzásba vitt szerénység őszinte is, de még sokkal kevésbé az, ha nem őszinte. Nem mondom, — ha valakinek van mit szerénykednie, hát legyen. Azt még megértem valahogy, de ha olyasvalaki szerénykedik, akinek nincs mire és mivel szerénykednie, az túlzás és kibírhatatlan. Az igazi s nemes szerénység egy nagyon kedves esetének voltam tanúja. Bassermann-nal, a mai színészet egyik legnagyobb élő művészével szerencsém és tisztességem volt együtt vacsorázhatni. szülővárosában, Mannheimban. Egyszer csak a szálloda éttermébe egy nagyon előkelő társaság érkezett. Ottó H. Kahn, a világhírű amerikai bankár, a város hivatalos urainak és több előkelő bankár kíséretében. Kahn szintén mannheimi születésű és Bassermann-nal járt egy iskolába. Mikor Bassermann felesége meglátta Kahnt, szól az urának: eridj oda, és üdvözöld. Képzelem, hogy fog örülni. Ugyan kérlek, — felelte Bassermann — nem látod, milyen előkelő társaságban van, csak nem fogom zavarni. Aztán meg mit tudom én, hogy az ilyen előkelő világhírű és gazdag emberek hogy vélekednek egy színészről, még ha egy padban ültek is vele az iskolában, mint ő velem. Gyorsan fizetett és hazament. Egy óra múlva Ottó H. Kahn ellátogatott Bassermann lakására és boldogan ölelte meg a nagy művészt és a nagyszerű embert. Kisült, hogy Kahn azért jött Berlinből Mannheimba, hogy megláthassa Bassermannt, aki akkor éppen ott vendégszerepelt.

A túlzás sokszor káros. Így például a fogyásnak az eltúlozása is az. Arról már nem is beszélek, hogy lesoványodni mindig bűn. Mert azt még megértem valahogy, ha valakit a sors soványsággal vert meg, — hogy azt hősiesen viseli és kényszerűségből eltűri. De hogy valaki a sors; bőkezű áldását, — a szép telt idomokat — el akarja dobni magától, azt már sehogyan sem tudom megérteni. Az ilyen fogyási őrületnek aztán nincsen határa; láttam egy kis negyvenhat kilós nyiflic táncosnőt, aki két kis sovány ujjával összefogta a csípőjén a bőröcskéjét és azt mondta: ezeket a zsírhurkákat okvetlen le kell fogynom. Ez a kis nyeszlett lény, aki úgy hatott, mint egy kis ráadás, — már maga is a soványság túlzása volt, de ő még ezt a túlzást is el akarta túlozni.

Amerika a túlzások igazi hazája. Nekem, — aki pedig nemcsak látogatóban voltam odaát, hanem ott éltem és dolgoztam, — mindig úgy tűnt fel ez az ország, mint a kirakatokban mutogatott óriástök, vagy rémuborka, amelyek tízszer akkorák, mint a közönséges, rendes tökök és uborkák. Ott minden meg van nőve és dagadva. Ott minden el van túlozva a végletekig. Minden. A természet, az emberek élete, az emberek igényei, minden-minden. A gyerekek olyanok, mint a felnőtt emberek, de felnőtt korukban is olyanok maradnak, amilyenek gyermekkorukban voltak és akkor már úgy hatnak, mint a gyerekek. Ne tessék félreérteni: én nem azt akarom mondani, hogy minden amerikai naiv és gyerekes. Erről szó sincs. Vannak ott is pompás, képzett, nagyon művelt és tudós emberek. Éppen úgy, mint másutt. De az átlag, a túlnyomó nagy része az amerikainak, nagy naiv gyerek. Naiv a ravaszságában, naiv a kegyetlenségében és naiv a jóságában.

A rettenetes forgalom, amely úgyszólván már nem is fejleszthető tovább, és amely a föld alatt, a földön és a föld felett bonyolódik le. A város centruma, ahol gyalog is már alig lehet haladni, de mégis gyorsabban, mint autón, amelyek tízes sorokban ácsorognak minden utcakereszteződésnél. Az acélból készült földalatti villamosok rettenetes robajukkal és sebességükkel, na és a túlzsúfoltságukkal, amikor az utolsó beszállókat már úgyszólván belekenik a vonatokba, mind-mind olyan túlzások, amelyek egy Európában nevelkedett embernek érthetetlenek. Eszem ágában sincs Amerikát fölfedezni, vagy akár csak ismertetni is, én csak a rám tett benyomásaim közül akarok egyet-mást felemlíteni, amelyeket ötévi ottlét után is különösnek és túlzásnak tartok.

A több száz méter magas épületek éppen olyan túlzások, mint a gigantikus zaj és lárma, ami azokat körülveszi. De még a természet is csupa túlzás. A rettentő meleg és a sarki hidegek, az irtózatos esők és havazások, amelyhez foghatót még soha sehol sem láttam. Az ilyen környezetben és körülmények között felnőtt embereknek, egész másoknak is kell lenniük, mint a magunkfajta lényeknek. Ott például senki sem csodálkozott a villamosban, — csak éppen én — hogy a villamoskalauz órákat és ékszereket akart nekem eladni vagy, hogy bármelyik üzletbe bárki köszönés nélkül, kalappal a fején bemegy, megkérdezés nélkül telefonál, és szó nélkül elmegy. Nem is kívánható, hogy egy ember, aki állandóan, — mondjuk a nyolcvanötödik emeleten él, olyan legyen, mint mi.

Egyszer a Garda-tóban lévő Sirmione félszigeten voltam és meglátogattam, — ha jól emlékszem — a Borghese hercegi kastélyt. Háromszáz szoba volt ott, melyből vagy hatvan egymásba nyílt. Arra gondoltam, hogy én ott egy hét alatt feltétlen megbolondulnék. Hogy lehet hatvan szobában lakni? Hát jó, legyen nyolc, vagy tíz, nem bánom, legyen tizenöt szoba. Ebédeljen egy hétig mindig más-más szobában és vitesse az ágyát is egy hétig mindig más-más szobába, de hát mit csináljon az ember a többi negyvenöt szobával? Hiszen ha csak egyszer járnám be azokat naponként, már túráznom kellene. Az ilyen házba születni kell, és abban kell felnőni, hogy ott jól érezhesse magát valaki. Az ilyen lakásban felnőtt ember persze hogy más kell, hogy legyen, mint akárki más.

És ugyanúgy van ez Amerikában is: aki ott felnő, az mást talál szépnek, mást jónak és főleg mást talál elégnek. A túlzás Amerikában a legjobb cégér. Los Angelesben láttam egyszer egy óriási méretű felírást: „The greatest wild animal collection of the World”. Na, — mondtam magamban — bár nem szeretem a sivatag királyát fogságban látni, de azért a világ legnagyobb vadállat gyűjteményét már mégis csak megnézem. És bementem. Rémes csalódás ért. A rendezetlenség és az összevisszaság rögtön elárulták, hogy be vagyok csapva. Az egyik ketrecen ez a fölírás volt: „A világ legnagyobb bengáli tigrise”. Szegény kis tigriske akkora volt, mint egy nagyobbfajta szent bernáthegyi kutya. A mellette lévő ketrecben egy gyöngytyúk volt. Utána egy kis „legnagyobb” jegesmedve, mellette egy rém ronda „legszebb” páva, aztán jött a „legvadabb” oroszlánka, amelynek egy nagy üveg vaidlingban, a cápa volt a szomszédja és így tovább. Egy rettentő szűk zegzugos utcában összevissza keverve csupa „legnagyobb”, „legvadabb” és „legszebb” állatok. Ez a túlzás ez kell az amerikainak.

Egy amerikai ismerősömet kalauzoltam végig Pesten, akinek sehogy sem tudtam semmivel sem imponálni. Mikor a Lánchíd nemes formáit és harmonikus szépségeit mutattam neki, azt mondta: „Well! Our Brooklyn Bridge is twice as big”. A mi Brooklyn hidunk még egyszer akkora. Mikor a Műcsarnok építészeti finomságait mutogattam neki, rámutatott a szemben lévő Szépművészeti Múzeumra és azt mondta: Miért nem mutatod nekem azt, hisz az is nagyobb, mint ez itt, de nekünk ennél háromszor ekkora épületünk is van, Csak mikor a Kossuth Lajos utcán végigsétálva megpillantott egyik nagykereskedő kirakatában egy óriáshagymát, amely akkora volt, mint egy nagy sárgadinnye, akkor kezdett neki Magyarország imponálni.

Az amerikai az életet is eltúlozza. Halmozza az élvezeteket. Los Angelesben már délelőtt szól a zene és folyik a tánc, olyan a mindennapi hangulata egyes város-részekben, hogy annak tohuva-bohuja a mi búcsúinkra emlékeztet. A reggel kilenckor kezdődő és hajnalig tartó mozielőadások az éjjel-nappal nyitva lévő üzletek mind túlzások, mint a hatvanemeletes épületek. Van nekik egy specialitásuk, amit úgy hívnak, hogy chewing gum, magyarul rágóguminak nevezhetjük. Valami édeskés, a rágás által ragacsos, nyúlós tömeggé gyúródó, nyálképző massza, amelyet nagyrészt a dohányzás pótlására használnak. De az amerikai halmoz, két élvezetet rak egymásra és mialatt gumit rág, egyidejűleg cigarettázik is. Eltúlozzák az életet. Sietnek élni és eredménnyel, mert gyorsabban is érnek a végére.

De nemcsak Amerikában lelhető föl ez a nagyfokú túlzás. Minden ember túloz. Mindenfajta ember a maga módján. Afrikában, Kairuánban láttam egy dervis-szektának a vallásos szertartását, amely minden látott, vagy hallott túlzásnak messze kimagasló csúcsa.

Egy kairuáni arab szőnyegkereskedő, akivel még Párizsban ismerkedtem meg, mikor megtudta, hogy Kairuánba érkezem filmfelvételekre, felkeresett és megvesztegető örömmel üdvözölt. Lehet, hogy a nagy öröm mögött üzleti érdekek búzódtak meg és titokban szőnyegeket remélt eladhatni nekem, de az bizonyos, hogy a szívélyessége nagyon jól esett. Hogy őszinte legyek, nem minden európai dicsekedhet egy Abderrahmen Ben Hassine előkelő kairuáni arab polgár barátságával. Szóval én is örültem a találkozásnak. Meghívott magához, felejthetetlenül pompás feketét főzött, nagyszerű cigarettával kínált meg, és így cigarettaszó mellett feketekávét kvaterkáztunk egész délután. Persze szó esett a rózsaolajról, az ő fantasztikusan szép szőnyegeiről, hímzéseiről és múmiáiról, amelyekből észrevétlenül el is adott nekem egyet-mást. Csak mikor visszaérkeztem a szállodámba, tudtam meg, hogy mi mindent vásároltam, mert akkorra már otthon volt minden és a portás a mellékelt számlát terhemre ki is fizette. Örök rejtély marad részemre, hogy Abderrahmen Ben Hassine miképpen varázsolta a holmikat a szállodámba, mert hiszen én állandóan vele voltam, ő azalatt tudtommal, senkivel sem érintkezett és én az ő kíséretében mentem haza. És nem is haragudtam érte, sőt tetszett nekem ez az üzleti leleményesség. Szóval barátságunk szorosabbra fűződött és én megkértem, hogy mutasson nekem egyet-mást, ami olyan arab sajátosság, ami nem idegeneknek készült produkció, hanem az arab néplélek belső sajátossága.

Először is a tiltott arab ópiumból, a hasisból adott nekem egy darabkát. Azt mondták nekem, hogy a hasis-álom a legnagyobb gyönyörűség a földön. A hasistól az ember — mondták nekem — a paradicsomban képzeli magát. Erre már régen vágytam és mohón szívtam a hasisos cigarettát, hogy ilyen gyönyörálomba ringassam magam. És csakugyan. Alig hogy elszívtam a cigarettát, jelentkezett a hatás. A fejem szédülni, a gyomrom émelyegni kezdett, a végtagjaimat mázsás súlyúnak kezdtem érezni és mi tűrés-tagadás: olyan rosszul lettem, hogy az elmúlás érzései szaladgáltak bennem fel és alá. Nem a paradicsomban, hanem a poklok mélyén éreztem magam. Abderrahmen barátom nevetett, valami olajt itatott és szagoltatott velem és biztosított, hogy a legközelebbi hasis szívásnál, már nem lesznek ilyen érzéseim. Igaza is volt: mert én ez életben nem szívtam többé hasist.

Ez az arab specialitás nem nagyon nyerte meg a tetszésemet. És tulajdonképpen nem is volt arab specialitás, mert ha éppen olyan nagyon vágyom egy kis rosszullétre, azt itthon is megszerezhetem magamnak. Ha talán nem is olyan alaposat, mint a hasistól, de mindenesetre elég nagyot, hogy esetleges rosszulléti igényeimet kielégíthessem.

Ez az arab specialitás nem vált be, megkértem hát, hogy mutasson valami mást és lehetőleg valami olyat, amit nem rajtam kell bemutatni. Így aztán megígérte, hogy elvisz egy dervis szekta szertartására, ahol el fog helyezni a helyiség egy faráccsal elkerített részében, ahol engem senki sem láthat, de én mindent láthatok, Ez már igen, — gondoltam — ez érdekes csemege lesz.

Zegzugos utcákon értünk egy kis arab ház elé, amelyben egy keskeny folyosón keresztül egy egész pici kis szobácskába vezetett, amelynek egyik oldala keresztfonású faráccsal volt elzárva. A helyiség, ahol a szertartást tartották, oszlopos, boltíves, téglapadlós szoba volt, amelynek közepén egy amforaszerű edényből nyílt láng tört az égnek. Lassan gyülekeztek a dervisek, levetették a saruikat és a tűz körül lévő szőnyegekre telepedtek le. Középen ült a fődervis, akinek egy jeladására egy dob-hang jelezte a szertartás kezdetét. A tűz körül ülők egymásiba karoltak, a dobszó ritmikusan erősödött, a dervisek taktusban ide-oda hajlongtak és artikulálatlan hangokat hallattak. Az egyik szögletben elkerített sarokból visító női hangok elegyedtek a lármába.

A dobszó mindig erősödött, az agyvelőig ható ének és rikácsolás pedig túlharsogni akarta azt. Az összekarolt dervisek mindig vehemensebben rángatták magukat és egymást ide-oda és én, nem is tudom miért, magam is rettentő izgalomba estem. Már lélegzeni alig tudtam, amikor az egyik dervis kiszakítja magát a sorból, fölugrik és a visítás, ének és dobszó irtózatos lármájában szédületes gyorsasággal elkezd forogni, amíg aléltan össze nem esik. Egy másik ugrik föl most, letépi ruháit, borotvaéles kardot vesz elő, egy magasra tartott kígyónak egy nyisszantással levágja a fejét és aztán vad dühvel el kezdi a karddal verdesni mezítelen testét, amely csodák csodája, — bár véres csíkok támadnak a kard nyomán, — nem vérzik. Mikor végre ez is összeesik, újból másik pattan föl, egy két méter hosszú tőrt, melynek végén óriási fagolyó van, a nyakához erősít, azt szédületes sebességgel forgatni kezdi és a fődervis a most már velőkig hatoló pokoli zsivajban fadarabbal üti a tőr végén lévő fagolyót. A zaj és észbontó idegizgalom már nem fokozható magasságra emelkedik, a teremben már mindenki velem együtt szinte önkívületben van, amikor a fődervis föláll és csipesszel egy üvegedényből hatalmas, kapálódzó skorpiót emel ki és azt magasra emeli a levegőben. A skorpió a legmérgesebb pók. Csípése föltétlen halálos, de egyszerre három dervis is odaugrik, és szinte könyörög érte. Tágra nyitott szájjal, térden kúsznak a lassan lépegető főpap után, amíg az végre kegyesen egyiknek a szájába ejti a skorpiót. Átszellemült arccal, lehunyt szemekkel, vadul rágja a nagy keggyel megtisztelt dervis a kemény héjú skorpiót, amely szörnyen recseg, ropog és csikorog a fogai között.

Nem bírtam tovább. Verejtékes homlokkal, vadul lüktető szívvel, szédülten tántorogtam ki a barlangból és szinte önkívületben értem a szállodámba. Napokig nem tudtam enni és folyton a fülemben csengett a skorpió megrágásának iszonyatos csikorgó hangja. De aztán megvigasztalódtam. Örültem, hogy nem tartozom a dervisek közé, és hogy nem kell skorpiót ennem és éles kardokkal pacskolni a hasamat. Megkönnyebbültem, mint valami rossz álom után és boldog voltam, hogy az nem velem történt meg.

Ámbátor nem is tudom. Azt a skorpiót talán mégis meg kellett volna kóstolnom. Ha az a dervis annyira élvezte, talán az nem is lehet olyan rossz. És azóta is azon töröm a fejem, hogy vajon milyen íze is lehet egy ilyen skorpiónak. Borzasztó! Legalább megkérdeztem volna.

Ah, különben minek.  Skorpiót enni biztosan erős túlzás.

Amikor a gonoszság és a gyűlölet házasságot kötöttek, frigyükből egy egészséges fiúgyermek született: az irigység.

A hízelgés és káröröm közeli rokonai az irigységnek, de ennek ellenére is jól összeférnek egymással.

A természetben nem nagyon tudnak boldogulni, kivándoroltak hát onnan és eljöttek az emberek közé, ahol idegen név alatt pompás talajra bukkantak és különösen ma, fénykorukat élik.

A gonoszság, — a kérlelhetetlen sors nevét vette fel, a gyűlölet az igazság örve alatt pusztít, az irigység a becsvágy mögött húzódik meg, a káröröm, — a megérdemelt büntetés köpenyébe bújik és a hízelgés, a kötelező udvariasság szalonképes leple alatt él és virágzik.

Ennek az emberiség boldogságát rágicsáló családnak elsőszülöttjéről, az irigységről akarok szólani. Az irigységről, amely az emberiség boldogtalanságának egyik oka, és amelyet minden okos embernek tűzzel, vassal kellene önmagából kiirtania, a saját és a mások jólétének érdekében.

Szóval az irigység befészkelte magát az emberek közé, sőt még az emberek közelében élő állatok közé is. — Igaz, hogy az állatok irigysége csak önzés és így érthetőbb, mint az embereké, akiknek irigysége legtöbbször önzetlen.

Mert azt még megértem, ha valaki azt irigyli, ami neki nincs és ő nélkülözi azt, ilyen irigységet még vágyakozásnak is nevezhetünk, de amikor valaki arra irigy, amire neki semmi szüksége, csak azért, mert másnak van, vagy olyasmire irigy, ami neki is van, csak azért, hogy másnak ne legyen, — ez az irigység az, amely megrontja az ember életét. — Aztán meg legtöbbször azt irigylik az emberek, amiről nem is tudják, hogy micsoda. A látszatot irigylik, azt a látszatot, amiben ha részük volna, talán ki sem bírnák. Amikor vágyakozva ,azt mondják, hogy: „Hja, úgy él, mint hal a vízben. Bár én élhetnék úgy.” Evvel kétségkívül a hal gondtalan és nagyszerű életére céloznak. — A haléra, aki egész nap csak vidáman ide-oda úszkál a vízben. Nyáron hűsben van, télen nem fázik, ha éhes eszik, ha szomjas iszik, ha álmos alszik, — mehet, helyesebben úszhat, ahova akar, semmire semmi gondja, a természet gondoskodott róla, egyszóval boldog, mint éppen a hal a vízben.

Pedig hát a valóságban, hajh, de másképp néz ki a hal látszólagos boldogsága, amire olyan sok ember vágyik.

Először: hogy fél az a halacska, hogy a nagyobb hal egy nem éppen valami nagyon szép napon — bekapja.

Másodszor: hogy reszket az a szegény halacska, hogy kifogják. Mégpedig kétségkívül nem azért, hogy visszaeresszék, hanem, hogy megegyék, ami nem is lehet olyan nagy gyönyörűsége a halacskának, amelynek aligha tartozik ambíciói közé, hogy halászlé váljék belőle, hogy roston pirítsák, vagy akár vajban főzzék puhára.

Harmadszor: milyen szörnyű kételyek kell, hogy gyötörjék a szegény halacskát, amikor egy leggyönyörűbb kövér kukacot lát maga előtt és folyton arra kell, hogy gondoljon, hogy vajon nincs-e a kukacban horog. Mert bizony a legkövérebb kukac sem szerez annyi gyönyörűséget, mint amennyi kínt, akár a legsoványabb horog, amelyen kihúzzák.

Szóval, amint látható, a hal korántsem él olyan paradicsomi jólétben és boldogságban, amint azt az emberek hiszik, akik irigylik.

Gyermekkoromban hallottam a mesét, hogy mikor az emberek már nagyon elégedetlenek voltak a sorsukkal, az Úristen megengedte, hogy kicserélhessék egymással bújukat, bajukat, bánatukat. Elrendelte, hogy mindenki csomagolja minden fájdalmát egy kis csomagba és akassza azt egy nagy fára. Mikor aztán már minden ember minden baja a fán lógott, odaeresztette őket, hogy keressék ki maguknak belőle azt a csomagot, amelyet akarnak. Az emberek mohón kandikáltak bele az egymás bánatcsomagjába és sietve mindenki visszavette a sajátját. Így aztán hosszú időre megszűnt az irigykedés közöttük. — Na de ez régen, nagyon régen volt, azóta már bizony elfelejtették az emberek ezt a leckét és újra csak irigyek.

Irigy a kicsi a nagyra, a nagy a nagyobbra, a nagyobb a legnagyobbra és a legnagyobb — megint a kicsire. A csúnya a szépre, a sikertelen a sikeresre, a szegény a gazdagra és ugyanilyen sorrendben mindnyájan visszafelé is a másikra.

Pusztagyarmaton, a Metternich hercegnő uradalmában voltam egyszer a főerdész vendége. — 30.000 hold ez az uradalom. Egy este a kis vályogviskója előtt álló szegény béressel beszélgettem és a hercegnőre terelődött a szó. Felejthetetlen előttem az a vágyakozás és sóvárgás, amivel ez az egyszerű, földhözragadt, nincstelen zsellér, a hercegnőről és kincseiről beszélt. — Csudákat regélt a „mérhetetlen gazdagságú és boldogságú hercegnőről, aki négyes fogaton jár, pávatollal legyezi egész nap két szerecsen, vert aranytálból eszik és kristálypohárból iszik”. Irigyelte a hercegnőt nagyon.

Másnap a hercegnő vadászatra érkezett Bécsből. A kis falucskán négyes fogatú vadászhintón hajtatott végig és a parasztok meghajtott fejjel, alázatosan köszöntötték, szinte föl sem mertek nézni rá. A hintó hirtelen megállott, a hercegnő odainti magához a főerdészt és a beszélgetés folyamán a körülálló födetlen fejű parasztokra mutatva így szólt: Istenem, milyen jó is ezeknek a szegény, egyszerű, gondtalan embereknek. Mennyire irigylem őket. — Ilyen körforgást ír le az irigység anélkül, hogy tudná, hogy tulajdonképpen mit is irigyel.

És milyen rossz tanácsadó az irigység. — Bizonyára mindnyájan ismerik azt a közmondást: „Hát akkor miért nyeltük le a békát?” Ennek a közmondásnak a bölcsessége a történetében rejlik, azért hát annak, aki nem ismerné, elmondom:

Két szegény vándor botorkál az országúton. Egyiknek a zsebében egy pengő, a másiknak zsebében semmi se. Gondolkoznak magukban: — egy megveszekedett fillérem sincs, rémes. Ha legalább egy pengőm volna, milyen másképpen is érezném magam. Így egy vas nélkül szörnyű az élet. — Elmélkedik az egyik.

— Na, jó, hát van egy pengőm — morfondíroz a másik, — mi hasznom belőle? Itt az országúton ház sincs, még egy falat kenyeret sem kaphatok érte. Éppen olyan, mintha semmim se volna. Milyen jó is ennek itt mellettem, igaz, hogy egy fillérje sincs, de legalább gondja sincs, hogy mit csináljon vele. Nem bosszankodik, és nem kell rá vigyáznia. — Mikor így mendegélnek egy darabon, egyszer csak egy nagy varacskos béka ugrándozik keresztül az országúton. Kvak, kvak… kvak…. Hopp, gondolja az egyik, akinek a pengője van: A kutyafáját, ha már semmit sem vehetek magamnak ezért a vacak pengőért, hát legalább mulassak kicsit és lecsap nincstelen társára: Te, adok egy pengőt, ha megeszed ezt a békát. — Na, megeszed? — Hopp, gondolja a másik ez remek, itt az alkalom, hogy pénzre tegyek szert, odarohan, fölkapja a békát és hupsz, lenyeli. — ballagnak tovább az egyhangú, poros ország-úton és elmélkednek.

Aki lenyelte a békát: Hupp — áh, hupp — áh, hű, de rosszul vagyok. De hülye voltam, hogy lenyeltem azt a förtelmes békát. Hupp — áh, hű de rosszul vagyok.

A másik, aki lenyelette a békát: hogy én milyen buta vagyok! Most nincs egy vasam se.  Mi hasznom abból, hogy ez itt lenyelte a békát.

Mikor így ballagnak, egyszer csak újra egy nagy varacskos béka mászkál az úton keresztbe: kvak… kvak… kvak… És így szól magához ez egyik: hupp — hű, de rosszul vagyok, de megállj te mocskos! Megetetted velem ezt a förtelmes békát?   Most aztán edd meg te is.

— Te, — szólal meg, — adok egy pengőt, ha megeszed ezt a varacskos békát.

Remek! — gondolja a másik magában — most visszaszerzem a pengőmet — és se szó, se beszéd, fölkapja a békát és hupsz, lenyeli. Boldogan vágja zsebre a visszaszerzett pengőjét és mennek tovább.

Hupp — hű de rosszul vagyok — mondja az egyik,

Hupp — hű de rosszul vagyok — mondja a másik.

Hupp — megint csak egy pengőm van, mint volt, — mondja az egyik.

Hupp — óh — megint egy vasam sincs — mondja a másik.

Hupp — jaj, de rosszul vagyunk, mondják mind a ketten és kérdőleg néznek egymásra: „Hát nem vagyunk mi hülyék? Vajon miért nyeltük le a békát?” . . .

— Én tudom: irigységből.

Irigységből ad a háziasszony hamis receptet, ha elkérik tőle a receptjét valamely ételnek, ami mindenkinek nagyon ízlik. Semmi kára sem volna belőle, ha a helyeset adná oda, de nem viszi rá a lelke: mert irigy.

Hogy csodálkozik a papuska aztán otthon, mikor ugyanaz az étel otthon nem ízlik, hogy bosszankodik a szegény mamuska, hogy a papának minden csak másutt ízlik, mert hiszen ő pontosan a kapott recept után csinálta, és hogy örül az aranyos vendéglátó háziasszony, amikor hallja a panaszt, hogy „nem értem! Nálunk otthon ezt nem tudják ilyen jól csinálni.” Ezek az önzetlen, érdeknélküli irigység örömei.

Az irigység fizettet tízszeres árat olyan ruhákért, amelyhez hasonló senki másnak nincs. A modellekért. Egy ilyen modell-pör egyszer életre-halálra folyt Hollywoodban, amikor három sztárnak adta el a szabónő az „egyetlen” példányt, a modellt, és a sztárok egy nagy estélyen hasonló ruhákban jelentek meg. A kínos találkozás csak egy percig tartott. Mindhárom — szégyenében és dühében azonnal eltávozott az estélyről és egyenként 10.000 dollár kártérítésre perelték a szabócéget — erkölcsi kár címén.

Volt az egyik operettszínházban egy szegény, szomorú, kegyeletből megtűrt, rekedt hangú, öreg kórista, aki egyébként nadrágszabó volt. A színpadon egy nagy operettben, az operaház első tenoristája vendégszerepelt. Ragyogó, hatalmas hangján éppen a főáriát énekelte, amikor a színfalak mögött én odafordulok az előbb leírt kóristához és azt mondom: na, Náci — így hívták — ehhez mit szólsz? így kéne énekelned neked is. Mire ő legnagyobb elképedésemre, legkomolyabban azt mondja: csak hagynának. Neki könnyű, mert őt hagyják. Állítanának engem egyszer oda, majd akkor hallanának valamit.

Ez az ember butaságból volt irigy.

Démokritosz mondja, hogy az irigység az igazság daganata, amely a lekicsinylésből támad. És tényleg a rutinos irigy, mindig először csak lekicsinyléssel kezdi és csak aztán, miután kellőleg előkészítette a talajt, csap át a szitkozódásba, rágalmazásba és becsmérlésbe.

Az irigységnek és lekicsinylésnek ezer módja van. Egyik nagyon mulatságos formája a dicsérő lekicsinylés.

A régi Népszínháznak volt egy ilyen híres, nagyon rutinos irigy primadonnája, aki sietett föl a nézőtérről, hogy gratuláljon a kollégájának — de így: gratulálok, édesem, isteni voltál, el vagyok tőled bűvölve.  Mit ért ehhez a közönség?! Úgy szidtak ott körülöttem az emberek, hogy már nem bírtam hallgatni. Azt mondták, hogy olyan a hangod, mint a repedt fazék és hogy trampli lábad van. Hát nem aljasság?! Na, de hát én aztán megmondtam nekik a véleményemet, mert ilyen jó még sohasem voltál. Hidd el, hogy remek. — Ez már mesteri és elszánt irigység.

Kedves volt Bernard Shawnak az esete egy premierjén, ahol egy irigye egy fütyülő embert ültetett be a nézőtérre, aki a legnagyobb taps közepette, hogy a hangulatot és a sikert elrontsa, élesen fütyült, mikor Shaw megjelent. Shaw csendet kért és azt mondta a fütyülőnek: Uram, én magával egy véleményen vagyok, na, de amint látja, a többség másképpen gondolkozik, tehát alkalmazkodjunk a többséghez és ne lármázzunk.

Mint a tengeri hajót a sirály, úgy kíséri a szerencsét, a sikert, a boldogságot az irigység és a sikeres ember kudarcát a káröröm. Az irigység és a káröröm a meddő emberek sikere és érvényesülése. Ebben élik ki magukat és előbb-utóbb — sajnos — megjön mindig az ő idejük. Ők a sikerek sírásói. És különösen ma, világ-forduláskor, mikor annyi sok tisztes siker száll sírba úgyszólván naponta — bizony sokat örvendezhetnek az irigyek.

Szinte élvezem sokszor nézni az irigyet, hogy habzsolja a pletykát. Hogy hízik, mikor valakit szidnak, vagy mikor valakivel valami baj esett. Milyen élvezettel hisz el azonnal minden rosszat, és ha nem ismerné az illetőt, hogy érdeklődik, hogy ki és mi az, hogy megismerje, és jobban örülhessen a más ember pechjének.

És hogy elnagyolja a más ember baját. — Ha valakinek a feje fáj, azt mondja, ideggörcse van, ha valaki köhög, annak tüdővésze van, ha valaki meghűl, hamar tüdőgyulladást fog rá.

Az igazi irigy az nemcsak a sikerre és a szerencsére irigy, hanem az életre is és kérlelhetetlen irigységét még a halálon túl is fönntartja. — Egy ilyen örök irigyről mesélik, hogy kint járt a temetőben és mikor egy gyönyörű, virággal díszített, fehér márványkriptán meglátta egy nemrég meghalt gazdag barátjának a nevét, azt mondta: Nekem házbérgondjaim vannak, ennek meg ilyen kriptája. Hiába, ez még itt is jól él.

Mikor nekem egy ilyen irigy gratulál, és azt mondja, hogy na, az irigyei meg fognak pukkadni, nagyon sokszor azt szeretném mondani neki, hogy kár volna magáért.

Ha volt az életemben sikerem, azt mindig az irigy emberen keresztül tudtam meg leghitelesebben, aki vagy elfordult tőlem, vagy feltűnően dörgölődzött hozzám.

Az irigy embernek pokol lehet az élete. Pokol pedig azért, mert hányszor irigyel hiába. Olyat, vagy olyasmit, akit, vagy amit nem is érdemes irigyelni.

Hányan mondták nekem, mikor filmfölvételekre Tuniszba, Tripoliszba és a Riviérára utaztam, hogy jaj, de irigylem magát: a Riviérára és Afrikába utazik ingyen és még pénzt is kap érte. Irigyelt. Ez az irigység pont olyan, mintha valaki egy kazánfűtőt irigyel, — mert luxushajón jár, vagy egy kanálispucolót, mert előkelő fürdőhelyen pucolja a kanálist. Vagy pláne irigyli a hálókocsi kalauzt, mert hetenként kétszer is hálókocsin leutazhat Nizzába. Én hát annak, aki irigyelné a filmszínészt, aki messze, szép tájakra utazik dolgozni, elmondom most, hogy hát tulajdonképpen mit is irigyel egy ilyen filmutazáson.

„A tuniszi kaland” volt a készülő film címe, amelyben egy afrikai sivatagban felfedezett dús aranybányát kellett egy arab törzs rablási szándékai elől megvédeni. Én a hárpia feleségem elől akartam menekülni és magamat arab tolmácsnak adva ki, véletlenül kerültem bele a kalandokba. Ennyit bőven elegendő tudni a film meséjéről, sőt talán már egy kicsit sok is.

Tömérdek „Jaj de irigylem” között indultunk el Berlinből és tényleg pompás utazás után Marseille-be érkeztünk, ahol, hogy egy percet se veszítsünk a drága időből, már a vonaton átöltöztünk és kifestettük magunkat. A vonatnál már vártak a mi bérelt autóbuszaink, amelyekkel egyenest — nem a szállodába — hanem a munka színhelyére siettünk. Meneküléseket vettünk föl és egy vonaton átkínlódott éjszaka után reggel héttől estig a lépcsőkön rohantunk föl és alá. Este aztán roggyanó térdekkel estem fáradtan egy ágyba, mely éppen úgy állhatott volna Soroksáron, mint Marseille-ben.

Az első napon tehát még nem nagyon volt ok arra, hogy irigyeljenek. Na de jött a második nap.

A filmexpedíció tagjai a nappal kelnek és a nappal nyugszanak és addig dolgoznak, amíg a fölvevő gép szeme — az objektív — lát. Mi tehát kimentünk a vasúthoz, ahol a következő fölvételben engem elfognak, összebilincselnek egy betörővel, de mi megszökünk és felugrunk egy vonatra. Alig hogy fölugrottunk a vonatra, a vonat elindult velünk. Ez már nem volt a programban és mi, két rongyokba öltözött „betörő” összebilincselve ottmaradtunk, jegy és minden igazoló írás nélkül. Az utasok körülállottak és ezernyi megjegyzés röpködött felénk. Végre jött a kalauz és betuszkolt egy fülkébe. A helyzet reménytelennek látszott részünkre. Mert mit is mondhattunk volna mi? Az igazat, hogy filmszínészek vagyunk? Ezen röhögtek. És tényleg, ezt igazi betörők is mondhatták volna. Szóval mi bilincsben vártuk, hogy mi fog velünk történni…

Avignonban leszedtek a vonatról és a rendőrségre vittek, ahol azt mondták, hogy a társaink már táviratoztak értünk, hogy engedjenek szabadon, de hát ilyen naiv trükkel csak mi, idegenek dolgozunk — mondták — és hogy ennyire ravaszak ők is vannak. Hozzám láncolt kollégám sehogy sem tudott franciául, de fölösleges is volt, mert én elég jól beszéltem a nyelvükön, de mit lehetett itt mondani? Semmit. Vártunk.

Egy rettentő rossz  szagú cellában, álmatlanul és éhezve vártuk meg a másnap reggelt, amíg a marseille-i német konzul kiszabadított és passzusainkkal eljöttek értünk. Még a cellában sem vették le a bilincseket, mert nem vallottunk, és mert szökésben voltunk. Ez talán mulatságosan hangzik, de kevésbé mulatságosan élődik át és semmi esetre sem irigylésre méltó.

Rettentő viharos és tengeribeteges, ugyancsak nem irigylésre méltó út után végre Tuniszba értünk, ahol elragadó — rosszullétbe elragadó — bűz fogadott és olyan meleg, hogy lélegzeni alig tudtunk. Mivel sok fotografáló géppel érkeztünk és nem volt a tuniszi kormányzó külön fotografálási engedélye a passzusainkra rávezetve, hát ott fogtak a kikötőben, amíg ezt az engedélyt megkaptuk. Végre ez is megvolt és mehettünk.

Félholtan érkeztünk éjjel egy órára a szállodánkba és siettünk aludni. Én aludtam is, de a szúnyogok nem. Reggelre — mivel a rettentő melegben födetlenül aludtam — úgy ébredtem, hogy a testem úgy nézett ki, mintha vörhenyem lett volna és úgy viszketett, hogy majd belebolondultam.

Kora hajnalban — mert a tűrhetetlen meleg miatt ott a munkarend reggel 5-től 11-ig és délután 4-től a sötétségig szól — már siettünk ki a sikátorokba: a bazárokba, ahol a rendezőnknek az az ötlete támadt, hogy én, mint Afrikában járatlan aszfaltbetyár egy lefátyolozott mohamedán nőt szólítsak meg a felvevőgép előtt. Az alkalom nem váratott magára sokáig és a lefátyolozott mohamedán nő megjelent. Én persze utána és elkezdtem szemtelenkedni. De nem sokáig. Alig tettem egypár lépést mellette és alig hajoltam hozzá közel, amikor hátulról megragad egy irtózatos marok és fojtogatni kezd. Mikor magamhoz tértem, óriási csődület és arab rendőrök állottak körülöttem. Még be is akartak csukni.

Tuniszból Sfaxba, Kairuánba, Gabesba és Gebilibe vezetett az utunk, amely utóbbi az utolsó oázis Tunisz és Tripolis határán. Rémes ott a munka. Tisztálkodásra napi egy korsó vizet kaptunk fejenként. Beleálltunk tehát a lavórba, magunkra öntöttük a korsó vizet, a lavórból újra vissza megint a korsóba, és ezt folytatva, rajta amíg elfogyott a víz.

Minden falat, amit ettünk, úgy teli volt léggyel, hogy a szánkig folyton hessegetni kellett őket és még úgyis becsúszott mindig egy pár. Olyan sivatag szélbe kerültünk, hogy az autónkat négy tevével kellett kihúzatni a homokból. A karavánfelvételeknél naponta 8 órát ültem tevén, állandóan tengeri beteg voltam és mikor leszálltam, a tevegeléstől meggémberedett tagjaimmal napokig nem tudtam sem ülni, sem járni. A homokban nem lehetett állni, mert olyan forró volt, hogy megsült az ember lába. Arról nem is szólok már, hogy a darab szerint alsóruháimban kellett menekülnöm a sivatagban, ahol térdig süppedtem a homokba és mire elkészültek a fölvételek, a nap lehúzta bőrömet és én is úgy elkészültem, hogy három napig olajos borogatásokban feküdtem.

Én bizony Tuniszból és Tripolisból nem ismerek sokkal többet, mint akárki más, aki látott arabot, tevét, legyet, sokat izzadt, keveset fürdött és a nap leégette húsig a bőrét. — Na meg kénytelen volt minden nap roppant illatos birkahúst enni, dacára, hogy nagyon utálja azt.

Itt kell még megemlítenem, hogy egy kis gabesi arab kávéházban, ahol a vendégek a földön ülnek, hallottunk egy pár nem valami szép, de nagyon sajátos arab nótát. Rendezőnk megbolondult utánuk és roppant nagy költséggel hozatott Tuniszból egy fonográfot viasz-lemezekkel, hogy felvegye azokat. Mikor már vagy két-három napig szenvedett az arabokkal, megtudta, hogy ezeket a dalokat megkaphatja eredeti arab gramofon-felvételekkel gramofonlemezeken is. A rendező lóhalálában sietett autón Sfaxba, hogy meggyőződjön, hogy tényleg kaphatók-e azok. Megvoltak. Diadalmasan hozta őket haza. Ezért egymaga is érdemes volt idejönni és órákat autózni a sivatagban — mondta. Ahogy nézegetem a lemezt, látom rajt a fölírást:  Viktoria G.m.b.H. Berlin, Friedrich Strasse 211. A lemezek két házzal arrább készültek, mint ahonnan mi jöttünk.

Egész utamon ez volt egyike a nagyon kevés alkalmaknak, amikor nevettem.

Na, aztán végre valahára hajóra szállottunk és elindultunk a Riviérára. A Riviérára, a világ középpontjába, ami mindenért kárpótolni fog, amit Tuniszban, Sfaxban, Kairuánban, Gabesban, Gebiliben, Sidi Bou Saidban és egyéb arab fészkekben szenvedtünk.

Riviéra — tisztaság, mindennapos fürdés és európai konyha. Oh, boldogság! És most már kezdtem érteni, hogy irigyelnek. És csakugyan. Már alig voltunk 5—6 órányira Marseille-től, már pakoltunk és hálálkodtunk, hogy újra Európában vagyunk, amikor egyszer csak mind gyakrabban szólal meg az agyvelőbe hatoló ködkürt és végül a hajó megáll. — Ködben vagyunk, mondta a kapitány és itt rendkívül veszélyes zóna van, hát várni kell, míg a köd fölszáll. És vártunk. — Sokáig. — örökké. És a hajó nem mozdult a helyéből. Este lett. Reggel lett. A ködkürt még mindig hasogatta az agyvelőnket és a hajó még mindig csak helyben topogott. Itt-ott egy szomszéd hajó ködkürtje válaszolt, de egyéb újság nem történt. Újra este lett és újra reggel és megint este és megint reggel. A hajó étkezőjében eltűntek lassan a friss ételek és a konzervek kerültek elő. Friss kenyér helyett kétszersülteket kaptunk és amerre csak néztünk, áthatolhatatlan tejszínű köd és amerre csak füleltünk, csak ködkürt mindenütt. Reménytelen helyzet. Mi nem eshettünk kétségbe, mert hiszen mi már régen kétségbe voltunk esve. — Amíg egyszerre csak egy különös duplahangú ködkürtöt hallottunk, ami mintha a partról szólott volna. A gépek megint lassan dolgozni kezdtek és mi végre valahára lassan beevickéltünk a marseille-i kikötőbe. Úgy el voltunk csigázva és keseredve, hogy már nem is tudtunk örülni, hogy megérkeztünk.

Na, de hát majd a Riviéra mindenért kárpótol — gondoltam — és kezdtem megvigasztalódni.

Megérkeztünk Nizzába és egyik legnagyszerűbb szállodába szállásoltak be. Késő este volt, tehát fürdés és lefekvés. Reggel, hajnalban keltünk és autóbuszokon siettünk ki a munkára. Isteni reggel volt. A nap ragyogott. — Később sütött. Aztán tűzött, majd pörzsölt és égetett. Szinte odasültünk az autó bőrüléséhez, mégpedig frakkban, magas keménygallérban és cilinderben.

Aki nem járt délelőtt frakkban, cilinderben és lakkcipőben negyven fok melegben, a tűző napban a tengerpart irtózatosan forró homokjában 6—8 óra hosszat, annak fogalma nem lehet, hogy mi az élvezet. És még fokozta ennek az irigylésre méltó helyzetnek a kívánatosságát a tenger üdvöt adó hűs hullámainak a csapkodása és a fürdeni induló nyaralók, akik könnyű fehér vászonnadrágokban, kihajtott gallérú fehér áttört ingekben, a hónuk alatt az összesodort fürdőtrikóval és lepedővel, sietnek a vízbe. Egy-két percre megállnak nézni a filmszínészeket, kicsit röhögnek a frakkon, cilinderen és lakkcipőn, aztán panaszkodnak, hogy milyen irtózatos meleg van ma és vetkőzni indulnak. És lekerül az ing, a ruha és fölkerül az úszótrikó és beugranak a vízbe.

A jó hűs, finom és üdítő, nagyszerű vízbe. Locsolják egymást, fickándoznak és ugrálnak. Belefúrják a mezítelen lábukat a finom hűs fövenybe. Ringattatják magukat a kellemeskedő hullám fodrocskákkal, bugyborékokat fújnak a vízbe, viháncolnak, örülnek és élnek. Minden vízbeugrás cuppanása tőrszúrás volt a szívembe, nekem, aki ott álltam az üdvöt adó tenger mellett, frakkban, kemény ingplasztronnal, magas gallérral, cilinderben és a lábamon a forróságtól repedező lakkcipővel, a saját keservetes verejtékemben fürödve.

Oh Tantalosz, szegény jó Tantalosz, én most már megértem szörnyű kínjaidat, mikor földbe ásva, éhségtől gyötörve, a szádig — de mégis elérhetetlenül — lógtak a legínyencebb falatok. Tantalosz! Ha senki, de én tudom mit szenvedtél. Én, az irigyelt filmszínész, akit ingyen vittek a világ legszebb tájaira és még fizettek is neki érte. Tényleg, milyen igazuk is volt mindazoknak, akik mindezért annyira irigyeltek.

Aztán végre tízheti ilyen üdülés után hazaértünk Berlinbe. Az arcomról hámlott a bőr és mindenki gratulált, hogy milyen remekül nézek ki és milyen nagyszerűen le vagyok sülve. — Hja, mondták, aki szerencsés, az szerencsés. Hogy irigyeljük magát.

Ne értsük félre egymást: Amiket itt elmondtam, nem akar panasz lenni — a világért sem, de irigyelni ezt nem érdemes.

Az irigység nem igen árt az irigyeltnek, legfeljebb kicsit bosszantja, de annál inkább az irigynek, akit rág és emészt.

És ezen a ponton kénytelen vagyok magamat idézni. Az irigység legjobb ellenszere a kövérség. A kövér ember nem irigy. Mert ha irigy, akkor nem lehet kövér.

És ha majd egyszer csupa kövér ember lesz a világon, akkor biztosan kihal az átkozott irigység. Az irigység kiirtásának csak ez az egy módszere van, és éppen ezért félek, hogy az irigység nagyon hosszú életű lesz a földön…

Nem mind igaz, ami fénylik. Sőt nyugodtan mondhatjuk, hogy ami nagyon fénylik, legtöbbször nem is igaz, vagy ami igaz, az úgyszólván sohasem fénylik.

A hazugság és az igazság és azoknak egymáshoz való viszonya szörnyen elcsépelt téma és éppen ezért különösen érdekes.

A baj már ott kezdődik, hogy teljes bizonyossággal ma már alig lehet megállapítani, hogy mi igaz és mi hazug. A kultúra és civilizáció ezen a téren úgyszólván semmit sem produkált. Az erőszak ma is még az egyetlen eszköz, amely eldönti, hogy mi is igaz, és hogy kinek van igaza. És még ennek is örülnünk kell, mert különben egyáltalán nem volna mód rá, hogy valahogyan eligazodhassunk az igazság és a hazugság vég nélküli útvesztőiben.

Az igazság az az érdemjel, amelyet mindenki saját-magának akaszt a mellére, akár megilleti, akár nem.

Minden ember az igazság bő köpenyébe burkolódzik, mindig az igazát erősítgeti és mégis milyen ritka az igazság.

A hazugság elviselhetővé teszi az életet. Én ezeknél a megállapításoknál magamból indulok ki. Mert mit tetszik gondolni, milyen jólesik nekem — és minden meddően lefogyni vágyó kövérnek —, ha valaki azt mondja: nahát, hogy maga hogy lefogyott?! Én sajnos nagyon tudom, hogy híztam — hiszen megmértem magam —, de mégis jólesik ez a kedves hazugság, amivel az illető kedves ember ezt a szomorú tényt enyhíteni akarja. Sőt tovább megyek. Egy-egy optimista pillanatban hajlandó vagyok elhinni, hogy a mérleg tévedett és az illető kedves ember szemmértéke a helyes.

Mert van ám úgy néha, hogy az embernek lelki szükséglete egy kis, vagy esetleg nagy hazugság.

Egy kiváló író — aki nagyon beteg volt — napról-napra fogyott, úgyhogy szinte elviselhetetlen volt részére az ismerősök csodálkozása, hogy „mi van magával? Beteg? Hiszen maga napról-napra fogy”.

Az író betegségét még növelte a mások kétségbeesése állapota fölött, a tény, hogy nem hallott egyebet, mint az igazságot, hogy tudniillik napról-napra rosszabbul néz ki.

Szerződtetett hát egy embert, aki minden reggel oda-jött a kávéházban az asztalához, amikor reggelizett és azt kellett, hogy mondja: Jó reggelt, kedves Mester! Örülök, hogy látom, hát hogy maga milyen pompás színben van? De most aztán már elég volt ám a hízásból, különben maholnap úgy fog kinézni, mint a Huszár Pufi.

És az író, a kedves, okos ember, boldog volt, amikor ezt az általa megrendelt hazugságot hallotta. Fogadni mernék, hogy szegény némelykor még el is hitte.

A hazugság rendszerint megkönnyíti az életet, az igazság legtöbbször súlyosbítja azt. Velem együtt azt hiszem, még sokan szívesen húzatjuk a fülünkbe a szép, vidító hazugságot. A hazugsághoz persze fantázia kell.

Az igazsághoz elég fölbontani a napi postát, vagy az újságot.

Kinek jutna eszébe, amikor a szivárványt, vagy a délibábot látja, vagy amikor egy szép mesét hall, kutatni, hogy azok igazak-e. Mikor valamit nagyon szépnek akarunk mondani, azt mondjuk: mesés, olyan, mint egy álom. A mese, álom, mind elvonatkoztatja az embert a realitástól, az igazságtól. Mint ahogy a szivárvány elfelejteti az imént tomboló vihart és a délibáb, a fata morgana, a természetnek ez a gyönyörű hazugsága a vigasztalan sivatagot.

Tessék elhinni: bármilyen kevés is az igazság a földön, még mindig van belőle elegendő, sőt sok is. Nem szabadna folyton és csak az igazságot keresni az életben. Keressék az igazságot a tudósok és azok a kiválasztott emberek, akik elég erősek azok megismerésére és elviselésére, és akiknek az igazság keresése a hivatása. Az egyes ember vonatkoztassa magát el az abszolút igazságoktól és keresse a szépet, a jót, az okosat, általában mindazt, ami az élet föl-föltolakodó igazságait elviselhetővé teszi. Mert bizony az élet a nap min-den percében mázsás igazságokat görget a szívünkre és az agyunkra.

Az újságok is rassz irányban íródnak. Túl sok az igazság bennük. Kezdve a vezércikk baljóslatain, keresztül a tönkremenéseken, szerencsétlenségeken és öngyilkosságokon, egészen a vízállás rovatig. Mert minek mind-ezt tudni? Minek nekem azt tudni, hogy a Duna Passautól Linzig apad? Tehát még a Duna is — mondom. Minden-minden apad, ha már Linzig apad, akkor ma-holnap majd nálunk is apad. Még majd elapad a Duna és akkor mi lesz velünk?! És ugyanez van, ha árad, csak fordított irányú aggodalommal: hogy árad, kiönt és elsodor minket, mint az élet árja.

Az én újságom, amikor én reggel felkelek, jöjjön elém, tárja szét a két kezét, csicseregjen, énekeljen, sugározzon, ragyogjon, örüljön, hogy mindenki örülhessen, hogy én is örülhessek. Hazudjon és dalolja a fülembe, hogy békesség és boldogság van mindenki szívében, hogy pusztul a gond és a búbánat, hogy a bajok csak látszólagosak, hogy jólét van és nincs többé nyomor, hogy szépség van, jóság van és szabadság van. Hogy élni szép és élni jó és hogy hej, haj, csuhaj, sohse halunk meg. Ez a kunszt, ez föladat, ez a nehéz, de nemes hivatás. Csak hazudjon bátran, nem árt vele senkinek, és legalább amíg kiér az utcára, elringatja kicsit az embert. Ráérek megtudni a bajt, amit sajnos úgyis tudok, és amin sajnos segíteni nem tudok, amit az élet és az igazság — a minden ember bizalmasa, aki semmit sem titkol el, semmit sem hallgat el senki elől — majd amúgy is tudat velem. És amit tudni keserves és kínos.

Az én és velem együtt kortársaim szükséglete rossz hírekben és nyavalyákban, azt hiszem hosszú időre bőven fedezve van. Engem az újság ne traktáljon a hét-köznap igazságaival, amivel amúgy is lépten-nyomon találkozom, bármennyire is igyekszem azokat elkerülni. Szép, kedves, rövid, mulatságos történetek legyenek az újságban. Csillogás, ragyogás, boldogság és sok-sok happy end, amik az életből sajnos eltűntek és mind ritkábban, vagy egyáltalán nem találhatók föl. Az újság és a színpad nevelő, oktató munkáját átvette az élet és kérlelhetetlen szigorral gyúrja belénk, hogy rettentő sok a baj, nagy a nyomor, ember: memento mori! Az

újság és a színpad ma, ringasson el minket és hitesse el velünk, hogy a látszat csal, hogy nem minden olyan rossz, mint amilyennek látszik.

Kesszler Józsefnek, a kiváló kritikusnak volt egyszer egy színdarabíróval a következő diskurzusa:

— Na, Keszi bácsi, hogy tetszett a darabom?

— Hát bizony fiam — rossz — mondta Keszi bácsi.

— Hja — felelte az író a siker biztos tudatában — ilyen az Élet.

Ilyen az élet? Te kölök! Te akarod nekem, 72 éves embernek megmutatni, hogy milyen az élet? — Hogy az élet milyen, azt én az első forrásból kapom, az Úristen mutatja meg nekem. Te azt mutasd meg, hogy mi a jó színdarab.

És ez az igazság. Ez az igazság minden köznek szánt produkcióban.

Vagy mit tetszik gondolni? Mi a titka a számtalan amerikai és egyéb sikeres happyendes filmnek. A boldogság, amely bennük mindig diadalmaskodik. Azért szereti mindenki a sokat gúnyolt happy endet a filmekben, mert az az életben nem található meg.

Az ilyen amerikai filmekben — amelyeknek úgyszólván receptjük van már, — mi történik?

A legszebb, legderekabb, legandalítóbb, legerényesebb, legjobb leány, szereti a legszebb, legbátrabb, leg-hősiesebb, legbecsületesebb, legtehetségesebb és leg-szorgalmasabb fiút, de közbe jön valami gonosz, aki, vagy ami el akarja a nőt valami gazsággal, vagy intrikával a nagyszerű férfitól rabolni. És most megindul a nagy küzdelem, amelyben a jóság, tisztesség, hősiesség, erényesség és becsületesség győz, a gonosz, vagy gonoszság elnyeri méltó büntetését és a két remek fiatal egymásé lesz, kész a happy end és még ma is élnek, ha meg nem haltak.

A filmben nagyon kevés kivétellel mindig a boldogság győz, az életben — úgyszólván soha. És mivel ilyesmi az életben olyan nagyon ritka, hát a moziba menekülnek az emberek az élet elől, hogy ha már át nem élhetik, ha már az életben nem találják meg azt, amit annyira szeretnek, ami után annyira vágynak, leg-alább a vásznon, mint elsuhanó árnyakban láthassák azt a boldogságot, amelyet hiába kergetnek egész életükön át.

A happy end, a boldogság az, amiből az emberiség nem kaphat eleget soha. És hiába fitymálja, hiába szidja a fölényeskedő kultúr smokk a különben jó filmek naivságát, azt csak azért teszi, hogy a saját irodalmi nívóját emelje mások előtt. Újra bemegy, a könny újra kibuggyan szeméből és ő mindig újra élvezi azt. Hogy szereti, az az igazság, hogy fitymálja, az a hazugság.

Majdnem minden ember másnak akar látszani, mint ami. Kezdve a ruházkodáson, végig a kendőzésen, egész az úgynevezett jó modorig.

A mai nő — még a legegyszerűbb is, — ahogy társaságban megjelenik, szinte nem is hasonlít önmagára. A haja színétől és formájától kezdve, le egészen a pedikűrözött és pirosra festett lábkörmökig minden másnak akar látszani, mint ami. A kicupfolt szemöldök, a ragasztott és festett szempilla, a festett arccsíkok, tetszőlegesre operált orrok, festett ajkak és állak, a számtalan testformáló páncél, mind-mind küzdelem a valóval, az igazsággal. Még nem is bizonyos, hogy szebb a nő így, ki- és elkészítve. De a vágy szebbnek lenni, a vágy másnak lenni, a rettentő sok elszenvedett kényelmetlenség, fájdalom, kín, amit boldogan szenved el minden nő és a legtöbb férfi is azért, hogy tessék, és az áldozat, hogy megszolgálja ezáltal a szerzendő előnyöket, mind-mind bizonyságai annak, hogy hazugsággal akarnak könnyíteni az élet kérlelhetetlen igazságain.

Na és a fogyókúrák. A fogyókúra sem egyéb, mint törekvés a természet adta külső megváltoztatására. Mivel pedig a természet soha sem hazudik, tehát a fogyó-kúra sem egyéb, mint az igazság elferdítése. Ez a hazugság azonban kivételes eset. Mert ha a más alakot hazudni akaró fogyókúrás célt ér és tényleg lefogy, meg is érdemli a boldogító hazugságot, a sóvárgott sudár alakot.

Mert beszélhetnek nekem — első szaktekintélynek — amit akarnak: igazán fogyni csak vérrel, verejtékkel és kínkeservvel lehet. De úgy ám!

A gőzkamrák, izzasztások, injekciók és sok egyéb tűrés és passzív művelet semmit sem ér. Aki igazán fogyni akar, az csak egy negatív művelettől várhat eredményt: a koplalástól.

A lovaglástól a ló fogy, a masszírozástól a masszőr.

Itt nincs svindli. A fogyáshoz aktivitás kell. Igen, ha az én hátamon lovagol ki naponta az illető kövér a víztoronyig, vagy ha én masszírozok valakit, ha én gyűröm, gyömöszölöm órák hosszáig a gyönyörögve heverő kövéret, ha az én verejtékem patakzik, akkor én fogyok le. De amíg én himbálódzom ki egy szegény gebe hátán a Városligetbe, vagy amíg a szegény gebécske mászik fel a hegyre és nem én, vagy amíg én nyögdösök az élvezettől, mikor szegény vézna masszőr a lelkét kidagasztja a húspárnáimon, addig csak a lovacska és a masszőr fogyhat, de én nem. A fogyókúra tiszta dolog, ott nincs csalás. Ha tornászom és a gyakorlatok könnyebbik végét fogom: nincs fogyás. Ha tényleg fogyni akarok, nekem kell belülről minden gyakorlat legpontosabb és legnehezebb elvégzésére vigyáznom. Ha a gyaloglás helyett sétálok, a hegymászás helyett mászkálok, a tornászás helyett tornászgatok, talán megnyugtathatom ezzel lefogyni vágyó lelkiismeretemet, de nem apaszthatom súlyomat és nem szabadulhatok meg a fölös pocaktól.

Ezen a téren aztán nincsenek csodák.

Egy drága jó kövér asszonyt ismertem, aki mindig azt mondta, hogy hiába tesz ő akármit is, ő nem tud fogyni. Járkált szegény, dolgozgatott, de mindent rendkívül komótosan és minden meggyőződés nélkül. Az asztalnál tényleg alig is evett, de viszont főzés közben a szakácsné kötelező kóstolgatásának örve alatt annál bővebben nyúlt a lábasba, úgy hogy ő maga sem láthatta, hogy a valóságban hat helyett eszik és mikor mindenki ámult a csodán, hogy milyen keveset ebédel, akkor ő egész kövérségéért a szerencsétlen természetét okolta és lelkileg megkönnyebbült. Ő egész életén át fogyókúrát tartott, de nála a fogyókúra inkább csak lelki megnyugtatás volt. Ő állandóan azt akarta bebizonyítani mindenkinek, de főleg önmagának, hogy ő hiába tesz akármit, ő hízik. Még pedig nem azért, mert sokat eszik, vagy azért, mert lusta, hanem azért, mert ő ilyen természetű és ő attól is hízik, amitől más ember fogy. Mivel pedig úgyis hiába tesz mindent, hát mért kínozza magát, inkább nem fogyókúrázik. — Ez volt az okoskodása, amivel környezetét és a saját lelkiismeretét megnyugtatta.

Egyszer aztán az orvos szigorú tejkúrára fogta, ami abból állott, hogy naponta három fél liter, összesen másfél liter tejet szabad innia. Ennyit muszáj meginni, de többet nem szabad. Az orvos az első héten heti három kiló fogyást biztosított ezért az áldozatért.

Az első hét letelt és a drága 80 dekát hízott. Az orvos csóválta a fejét, a paciens pedig győzedelmesen nézett körül a mérlegen és szinte diadalittasan kiáltotta oda az orvosnak, hogy: „Na, mit mondtam?” Esküdözött, hogy hajszálra betartotta az előírt kúrát és sokszor már ebéd és vacsora után, amikor már egy falatot sem volt képes lenyelni, a fél liter tejet, bár nagyon nehezére esett: mégis megitta.

Kisült, hogy a fogyókúrát úgy értelmezte, hogy a rendes napi kosztján felül kell még másfél liter tejet meginnia. Mikor aztán az orvos fölvilágosította, hogy semmi egyebet, csak három fél liter tejet szabad innia, enni pedig semmit, rögtön lemondott a tejkúráról, mint fogyókúráról.

A fogyandó alany küzdelme a fogyással és a saját lelkiismeretével általában gyönyörűnek mondható.

Először amíg elér oda, hogy fogyókúrára határozza el magát, aminek persze száz és száz különböző indító oka lehet.

Tetszeni akarás egy bizonyos személynek, tetszeni akarás önmagának tetszeni akarás általában mindenkinek. Pozíció, vagy állás, vagy kenyérkeresetből folyó kényszer (kövér zsoké, kövér huszárhadnagy, kövér postás, kövér próbababa, elhízott úrlovasnő, stb., stb.). Esztétikai és hiúsági szempontok és leggyakrabban a divat a fogyási rúgó. Az egészségügyi fogyások is idetartoznak, mert bár a betegségek előfutárjai már ráijesztettek a fogyó alanyra, a becsületes, hősies fogyókúra betartása nem könnyebb, mint akármilyen más okból fogadott fogyókúra.

A fogyókúra tényleges megkezdése persze a legnehezebb. Először csak játszik a gondolatával az ember és az elérendő eredménnyel biztatja, kecsegteti magát. Végül aztán kitűzi a dátumot és elkezd az amúgy is meginduló fogyókúra terhére „vétkezni”. Dúskál a jó és kedvenc eledeleiben, amíg aztán összeakad egy szanatóriumból érkezett, vagy egyéb úton tényleg lefogyott „riválissal”, aki elmondja, helyesebben eldicsekszi fogyását. Hogy milyen könnyen és milyen sokat fogyott és, hogy nem is érzett se éhséget, se fáradtságot és, hogy semmi az egész és, hogy most milyen remekül érzi magát és, hogy mindenki hogy csodálkozik az ő fogyásán. Különösen ez az utóbbi érv és a lefogyottra szórt sok elismerés aztán nekidühíti a fogyni akarót és most már — egy finom ebéd vagy vacsora után végleg elhatározza, hogy megkezdi a fogyókúráját — holnap. Mert a fogyókúrák majdnem mind egy finom és bőséges ebéd után és holnap kezdődnek. A fogyókúrák ma úgy kezdődnek, mint a házasság: legénybúcsúval. Nagy evészet és ivászat, ahol majdnem kizárólag azt eszik, amit az-tán a fogyókúrában nem szabad — nem kellene, nem akar — nem szeretne enni, de azért, amikor egyedül van, teljesen egyedül önmagával és még a lelkiismeretét is elküldte hazulról, — mégis csak eszik.

Szóval elkezdi a fogyókúrát avval, hogy jól telieszi magát és nem tudja, hogy ezt az utolsó vacsorát lesz a legnehezebb leadni és, hogy ezekért a vétkezésekért egy-két napi retek, alma és egyéb „nesze semmi fogd meg jól” ételek rágicsálásával kell majd vezekelnie.

Másnap mindig közbe jön valami. Meghívás, ahol a fogyókúrás ellenállását következőképpen gyengítik: „éppen nálam akarja elkezdeni a fogyókúrát?” ,vagy „ettől a kis habos krémtortától már nem fog hízni”, vagy „mondja már, hogy az egész súlyát ennek a kis libamájnak meghízza, nincs 2 deka az egész” vagy „ugyan micsoda bolondság, tartson majd fogyókúrát, ha nem lesz mit ennie”, vagy „Maga nem is olyan kövér, nekem volt egy bácsim az még egyszer olyan kövér volt, mint maga és 88 évet élt”.

Én kérem, 132 kiló vagyok és egy 264 kilós 88 éves nagybácsit el sem tudok képzelni. De amikor a finomabbnál finomabb és kívánatosnál kívánatosabb eledelek hemperegnek előttem és bennem a sok koplalás és kínálgatás által felfokozott éhínség dúl, ostobább érv is megingat, és bumm! Lent van az első szelet libamájpástétom. És mivel akkor már úgyis mindegy, a tetejébe még egy megrakott tányérral tejfeles tepertős túrós csusza és egy nagy szelet torta mégpedig habbal.

Mikor aztán mindez bennem van és a gyomrom teltségével megérkezik a lelkiismeretem, szörnyű kínlódás kezdődik. Az éhező gyomrom elmúlt kínjai lelki kínokká változnak. Szeretném a lenyelt falatokat meg nem evettekké változtatni, de már késő. Az első nap nem sikerült és a fogyókúra végleges megkezdése újra — hol-napra halasztódik.

Holnap aztán, miután egész nap becsülettel koplaltam, úgy kerül, hogy vendéglőben kell vacsoráznom, ahol nincs fogyókúrás koszt. Mikor az étlap kaleidoszkópszerűen elvonuló ételszépségei és az étel illategyvelegek már kellőleg felingereltek, megint csak ráreszkírozom azt az egy napot, telirakom a bendőmet és újból — holnapra halasztom a fogyókúra megkezdését.

Tízszer is nekifogok a fogyókúrának és tízszer marad abba. Amikor korgó gyomrommal másokat jóízűen enni látok, hirtelen elmondom magamban, hogy „eh — bánom is én, majd hülye leszek koplalni!”, és máris odaszólok a felszolgálónak, hogy hozza vissza a tálat és a szép piros zsíros lében úszó serpenyős rostélyosba, vagy egyéb szörnyű gyönyörűségbe, — minden fogyni akaró kövér ember pokolba kergető bűnébe, elszántan fejest ugrom. És hiába siet ilyenkor az ember aztán, szódabikarbonáttal és egyéb legförtelmesebb ízű szerekkel vezekelni: nem használ. A boldog gyomor gyorsabb. Rohan földolgozni a beszedett finom eledeleket és a fölös kalória tápértékeket, zsírsejtecskék alakjában pont oda rakja le, ahol azok a legkevésbé kívánatosak: a pocakra, meg a tokára.

De végül aztán egyszer mégis csak, a sok-sok rosszul végződő kísérlet után, miután a lefogyást ösztönző okok megerősödnek, újra nekiszalad az ember egy ilyen fogyókúrának, ami aztán kezd sikerülni. Ilyenkor aztán habzsolja a fogyó egyén a vezeklő tortúrát és fogy. Elfogyókúrázza a pénzét, kedvét, minden gyönyörűségét és tényleg fogy.

A fogyó embernek egyetlen gyönyörűsége a mérleg. És valamint a dolgozó ember munkájának a fizetés az ellenértéke, azonképpen a fogyókúrásnak a reggeli megmérés a jutalma. Ilyenkor két típust figyelhetünk meg. Az előrelátó, spórolós fogyót, aki az ágyban megreggelizik (már amennyire a fogyókúrásnak adott kis ízetlen valami reggelinek nevezhető) és onnan lép pizsamában és papucsban a mérlegre. Amit azért tesz, hogy ha napközben — nem lehessen tudni — valami hibát csinál, azt másnap a reggeli előtt való méréssel, a pizsama és papucs levetésével, — a mérlegen legalább is — helyrehozhassa.

A másik, a könnyelmű fajta, az nem reggelizik, tornázik, ide-oda szaladgál és még a bőrét is lehúzná, ha lehetne, mielőtt megméri magát, hogy mennél többnek lássék a fogyás.

Van még egy harmadik fajta is, az úgynevezett reménykedő fajta: az állandóan ruhában méri magát és a ruha súlyát mindig olyan súlyban vonja le, ahogy az neki éppen kellemes. Ezek szerint vannak úgynevezett nettó, bruttó és tara súllyal dolgozó fogyókúrások. A lemérésnél azonban mind kiszámítja, hogy ha ezen az első héten 3 kilót fogyott, akkor négy hét múlva 12 kiló fogyás biztos. Pedig hát ez súlyos tévedés. Mert az első hét három kilója a negyedik hét 80 dekájának felel meg. Vannak aztán az úgynevezett másnak fogyók is. Ismertem olyan konok kövéret is, aki a fogyókúra előtt kibővítette a ruháit, hogy azok aztán a fogyókúra alatt, akár van okuk rá, akár nincs, lötyögjenek rajta. Sőt előrelátó gondossága odáig ment, hogy az első orvosi megméréshez két kiló acéllemezt tett a cipőtalpába, ahonnan aztán egyet-egyet szükség esetén mindig kihúzott.

A legaranyosabb eset, egy kedves, a felesége által lefogyásra ítélt kövér barátom esete. Boldog családi életének egyetlen zavaró momentuma az ő kövérsége volt. Mint annyi sok kedves, mulatós, hasát szerető, vidám ember, ő is számtalan fogyókúrának szaladt neki. Mindig erős elhatározással, nagy vehemenciával, de mindig eredménytelenül. Amíg aztán egy ilyen újból dugába dőlt fogyókísérlet után, felesége és a családi tanács egy szigorú szanatóriumba küldték pénz nélkül, nehogy más úton juthasson ételhez.

Aranyos barátom remekül tartotta a kúrát. Sokat sétált, fürdött, tornászott és minden egyebet művelt, ami a fogyáshoz szükséges. Ő volt a szanatórium jókedve, öröme. Reggelenként a fürdőben meztelenül, cilinderrel a fején, felöltővel a karján, monoklival a szemén és sétapálcával jelent meg, mindnyájunk nagy mulatságára. Remekül énekelt és fütyült és evvel enyhítette a mi éhségünket, amennyiben elterelte róla a figyelmünket. De érthetetlen módon nem fogyott. Már hat hete tortúrázott, amikor megjött a felesége sürgönye, hogy a hét végén érkezik és elviszi haza.

Szegény barátunk egyszerre összeroppant. Hat hete volt a szanatóriumban és 110 kilóról 111-re fogyott föl. Gyorsan bevallotta a titkot: egy szomszéd bárban fütyült és énekelt esténként, ahol cserébe aztán ő és egy vendége azt és annyit ehettek, amennyit akartak.

Most aztán, hogy a felesége jelezte a jövetelét, tudta, hogy a mérlegen ki fog sülni a turpisság és ki fog törni a botrány. Barátunk, hogy elkerülje a családi botrányt, befeküdt az ágyba és öt és fél napig egy falatot, egy korty vizet le nem nyelt, hogy valami eredményt mutathasson fel. Bűnhődött a bűneiért. Szörnyen nézett ki szegény és lefogyott hét kilót. A felesége ugyan nem volt nagyon megelégedve az eredménnyel, de elhatározta, hogyha télen újra olyan sokat fog enni és inni a férje, úgy nyáron 8, vagy 10 hétre küldi a szanatóriumba. Barátunk rögtön megkötötte jövő szezonra a szerződést a szomszéd bárral és már a vonaton hazafelé, nekilátott az evésnek, ivásnak, hogy jövő nyáron is fogyókúrára ítéljék.

A fogyókúra a modern tortúra, amit az ember talált ki, mint annyi sok mindent, szintén a saját vesztére. Pedig a fogyókúra természetellenes dolog. Én még sohasem hallottam egy magát mesterségesen fogyasztó szarvasról, vagy egyéb Isten teremtményéről.

A természetes ösztön: az étvágy és a mesterséges beavatkozás: a koplalás közötti küzdelemben elkeseredett harcok szoktak dúlni. Amikor ott hever a kedvenc étel a szegény fogyókúrás előtt és ő közömbös arccal, de belső sóvárgással nézegeti azt. Amíg a többi ember ott ül az asztal körül nincs is baj, mert az exponált helyzete erőt ad neki és segíti jellemét mások előtt megvédeni. Amikor fogyókúrájára való tekintettel neki külön főztek, zsírtalanul, sótalanul, rántás nélkül, krumpli, gombóc és nokedlis tokány nélkül… Amikor ő hősiesen gyúrja magába a fogyasztó, íztelen, szagtalan, formátlan vacakot. Becsületből és nem meggyőződésből, és főleg mert megrendelte, — akkor ő bármennyire is vágyik az asztalnál ülő többiek által fogyasztott, de neki Í8 illatozó töltött káposztára, — nem ehet belőle. A tortúra igazi kínjai csak akkor kezdődnek, mikor az asztaltól mindenki eltávozik és ő szegény fogyóka egyedül marad a maradékokkal. A hideg töltött káposzta és ő. Vagy a lecsorgó babos indiáner és ő.

Először csak nézegeti. Játszik a belőle való evés gondolatával. Aztán előáll a vágy és a kívánatos ízek emlékei játszadoznak, kergetődznek a fantáziájában. A lelkiismeret tiltó szava még föl- fölbukkan, de a vágy mindinkább felerősödik és a kitűzött cél a lefogyás, mind-inkább elhalványul. A tiltott ételért nyúló kezet a tilalom még vissza-visszarántja, de végül is a kéz megérinti az indiánert, a vágyakozó gyomor végső diadalmas rohammal letöri a fogyás erőlködéseit és az ujj hegyéhez tapadt vékony csokoládé réteget az ajakhoz emeli. A sokáig megtagadott csokoládé íz aztán végleg eldönti a nagy csatát. Előbb csak egy kis darabkát, aztán nagyobbat, majd az egészet elnyeli. Aztán siet a megmaradt indiánereket átcsoportosítani, nehogy észrevegyék, hogy hiányzik belőle és nehogy szégyenteljes gyengeségét leleplezzék. Velem bizony már megesett, hogy kétszer, háromszor is át kellett csoportosítani, sőt az is, hogy végül már nem volt mit csoportosítani.

Engem nem egyszer tettek így különböző fogyókúráim közepette próbára és szégyellem, de bevallom, majdnem mindig eredménnyel. Mert a küzdelem egyenlőtlen. Az étvágy és éhség, mint igaz, természetes ösztönök egy-kettőre elsöprik a magára erőszakolt hazug koplalást. A hazugság küzdhet az igazsággal, de véglegesen nem győzheti le soha.

Amint tehát látható, a fogyókúra is hazug és az ember alaptermészete evvel a magára erőszakolt hazugsággal irgalmatlan küzdelmet vív.

Nem minden hazugság, ami nem igaz, mint ahogy ezek az énáltalam felemlített hazugságok is inkább megegyezési platformok az igazság és hazugság között.

Tudjuk jól, hogy az élet nem egyéb, mint csupa megalkuvás. De ha nem is igaz minden, mégis a szép élei tengelye az igazságra való törekvés. A hazugság nélkül éppen olyan élvezhetetlen volna az élet, mint az igazság nélkül. Az igazság a gyógyító keserű orvosság, a hazugság az a darab kockacukor, amelyet utána eszünk, hogy a szájunk íze ne maradjon keserű. Az igazság az életmentő kinin, a hazugság a keserűséget palástoló ostya, amiben bevesszük azt.

Abszolút igazság, hogy születünk és abszolút igazság, hogy meghalunk. Ami aztán a két nagy állomás között van: az Élet, azt édesítsük meg és tegyük tetszetőssé szép, okos, ártalmatlan, rózsaszínű hazugságokkal, amik a sok-sok föltolakodó, betegség, nyomor és egyéb keservetes igazságot ellensúlyozzák.

Mert az volna az igazi boldogság, amelyben a szép. Üdítő hazugságok volnának az igazságok és a keservetes, kegyetlen igazságok: mind hazugságok. Ilyen kor eljövetelét kívánom igaz szívvel mindnyájunknak.

Imádom a sportot. Mennél vadabb, mennél idegölőbb, annál jobban szeretem — nézni. Már legfiatalabb korom óta a sportot, mint fogyasztókúrát űzették velem. De én hamar felismertem a trükköt és minden sportot trükkösen űztem. Én hamar kitaláltam, hogy kell kényelmesen sportolni és ösztönösen rájöttem, hogy valamiképpen nem mind arany, ami fénylik, azonképpen nem minden föltétlen fárasztó, ami sport.

Én úsztam, bicikliztem, eveztem, futballoztam, bokszoltam (ezt csak egyszer. Megsértettek: én hozzá sem értem az illetőhöz, egy rossz szót nem szóltam és mégis orrba vágott, hogy lötyögött a fejem. Érzékeny lélek vagyok, tehát azonnal otthagytam).  Aztán vadásztam és lovagoltam.

A lovaglást is hamar befejeztem, mert az a ló, amelyen tudtam volna lovagolni, súlyom miatt neheztelt rám és nem tűrt meg a hátán, viszont a széles hátú, söröskocsiba való mecklenburginak, amely elbírt, olyan széles volt a háta, hogy azt rövid és kövér lábaimmal nem értem át. Női nyeregben, oldalt lógó lábakkal megpróbáltam ugyan még egyszer, de nem ment így sem, mert súlyommal mindig lehúztam a nyerget a lóról. Közben azonban rájöttem, hogy lovagolni nem föltétlenül muszáj, abbahagytam hát és a további szenvedéseket elengedtem úgy a lovacskának, mint saját magamnak.

Az úszás nehezen ment eleinte. Háromszázhat leckére volt szükségem, hogy rájöjjek arra, hogy a magamfajta kövér embernek tulajdonképpen nem is kell fáradoznia, hogy fenntartsa magát a vízen, mert a gondosan összegyűjtött hájfelesleg úgysem enged elsüllyedni. Így hát órákig hevertem a vízen és eredményesen színleltem az úszást. Engem az úszással is fogyasztani akartak és édesapám jutalmat tűzött ki minden órai úszásomra. Nagyon jól kerestem akkoriban a vízen való lustálkodásommal. Őszintén szólva, még ma sem értem, hogy miért mondják az emberek, hogy az úszás fogyaszt — én híztam tőle. Mikor aztán az édesapámnak gyanús lett, hogy napi 5—6 órai úszás ellenére is hízigáltam, megváltoztatta a föltételeket és a kitűzött prémiumokat csak a beúszott távok után fizette. Így hamarosan beláttam, hogy így már nem üzlet az úszás és azt is abbahagytam.

A biciklizésbe fogtam. Nehéz mesterség magamfajta 130 kilóskának. Számtalanszor törtem össze a biciklit és magamat, amíg végre megtanultam a két keréken való haladást. De végre is megtanultam. A kövér ember — az igazi kövér ember — érdekes, nincs tisztában a saját súlyával (én sem). Saját magának ő nem nehezebb, mint más saját magának. Ő legalább is így hiszi, mert hiszen ő még sohasem volt más. A lába, karja, tüdeje együtt nőtt a pocakjával, hozzáerősödött és így megszokta. Ha egy kövér ember lábaira egy sovány testet tennének, azt hiszem, az akkorát tudna ugrani, mint a bolha, ami ötvenszeresen ugorja át saját testmagasságát.

A kövér csak némelykor, hatásában látja a súlyát: ha összetörik alatta a szék, ha összelapul a kocsi rugója, vagy különösen recseg a lépcső alatta. Én is úgy vettem észre nagy súlyomat, hogy kezdő biciklista koromban, amikor már mindent tudtam, csak fordulni és leszállani nem, a budai Fő utcán nekihajtottam egy lónak és a ló fordult föl, nem pedig én.

Biciklizésem különben is Buda szenzációja volt. Amikor esténként végighajtottam a budai utcákon, minden élő ember — kicsi és nagy — az utcára csődült, hogy mulassanak rajtam, nem is szólva arról, hogyha véletlenül fölborultam, a hasukat fogták a röhögéstől. Én tűrtem mindent és szenvedtem a jutalmakért, amiket kaptam. És csodálatosképpen fogytam is, amíg rájöttem, hogy lehet kényelmesebben is biciklizni és a túrák fáradságát lényegesen redukálni. Attól fogva kocsikba kapaszkodva vontattam magam el mindenhová, ahová el akartam jutni. Így már nekem való volt ez a sport, amíg egyszer két kocsi közé nem kerültem, amely biciklimmel együtt össze nem lapított. Én három hét alatt kihevertem a bajt, de a biciklim soha. Nem is volt már rá szükségem, mert beláttam, hogy a kényelem veszélyes. Föladtam tehát ezt a nemes sportot is és az evezésre vetettem magam. Ez a sport volt a legmegfelelőbb, mert én négyesben eveztem, ahol nem igen vevődött észre, hogy a négy közül én csak a lapátomat mártogattam és nyugodtan hagytam a többieket evezni.

Én azonban még az ide-odahajlongást is sokalltam és mihamarabb a kormányzás nemes sportjára tértem át. A többiek eveztek, én meg kormányoztam fáradhatatlanul. Szinte csodálatos, hogy milyen kitartással. Egyszer azonban február 9-én úszó jégtáblák között vitorlának egy spanyolfalat erősítettünk a csónakba és így belefordultunk a Dunába. Télikabátom mindjobban tele szívta magát vízzel és rettentő súlyával húzott le a mélybe. Ellenállásom utolsó pillanatában csípett el a segítségünkre siető vaskomp. Igen ám, de nem tudtak fölhúzni a csónakba, mert 1—2 ember nem tudott kihúzni, viszont, ha mind a 4 egy oldalra állt és húzni kezdtek, akkor az én súlyommal is terhelt oldalon megbillent a komp és befolyt a víz. A helyzet megoldhatatlannak látszott. Végül is odakötöztek a csónak farához, és mint valami uszályhajót kivontattak a partra. Ez aztán pontot tett evezési pályámra és nagyon sokáig nem mentem a víz közelébe.

Sport azonban kellett, tehát futballozni kezdtem ahol, mint kapus arra szorítkoztam, hogy tekintélyes testi terjedelmemmel a kapu nagy részét betöltsem. Így nem volt sok mozgásra szükségem és szép eredményeket értem el. Egyszer aztán egy ellenséges csatár engem nézett labdának és engem rúgott gólba. Ez jelentette futballkarrierem végét.

Végül is azonban áttértem a vadászatra. Egy nagyon kedves jó barátom, aki később vadásztanítóm is volt, vitt ki először a területre.

Egész éjjel hánykolódtam ágyamban az izgalomtól és kora hajnalban már talpon voltam. Először csak puska nélkül, mint néző mentem ki. November 3.-a volt. Magamra kaptam szilszkingalléros új télikabátomat, fejemre tettem szép új keménykalapomat, hogy az új társaságban megfelelően jelenjek meg és egy órával a vonat indulása előtt már ott voltam a pályaudvaron. Mikor a barátom meglátott, majd hanyatt esett a nevetéstől, hogy én városi prémgalléros télikabátban, vékonytalpú félcipőben és keménykalapban megyek vadászatra. Én fölényesen mosolyogtam és hivatkoztam arra, hogy én már ezerszer jártam így téli kirándulásokon és az a nagy mindenféle neki öltözködés csak flanc és fölösleges.

Mikor kiértünk a területre, mindjárt az első szántásban a hajtó odasúg a barátomnak: nagyságos úr, itt fekszik a nyúl. És csakugyan: a nyulacska ott lapult vackában, barátom lába előtt. Barátom odaszól nekem: fekvő nyulat rendes vadász nem lőhet és a jó vadász biztos fölényével odavágta sapkáját a nyúlhoz, ami most már fölugrott és rohant, ahogy csak tudott és amerre látott. Na, most idefigyelj — mondta a vadásztanító és lőtt. A nyúl mintha most még jobban szaladt volna és a mester még egyszer lőtt, de a nyúl erről sem vett tudomást, csak mikor a következő vadász is rálőtt és a nyúl észrevette, hogy rossz irányban szalad, visszafordult és vadászmesterem üres puskája előtt 3—4 méterrel baktatott el.

A nyúl mintha röhögött volna. És én izgalmamban utána hajítottam a kezemben lévő furkóst, ami aztán végre talált és a nyúl fölbukott. Büszkén vártam az elismerést első vadászsikeremért, de legnagyobb csodálkozásomra szörnyen leszidtak érte, mert ez nem vadászias. Ők, a régi vadászok, finom angol puskáikkal mindent elkövettek, hogy találjanak és hibáztak, én pedig — bizonyisten, mondom — nem is akartam eltalálni a nyulat és mégis pont kupán találtam. A vadászat is pont olyan, mint az élet: a szerencse szeszélye — gondoltam — és mentünk tovább.

Egyszerre csak eleredt az eső. Előbb csepergett, aztán esett, végül dűlt és zuhogott. A szántások föl- és én eláztam. Sehol egy fa, sehol egy födél, ahol meghúzódhattunk volna. Félcipőim már kétszer beleragadtak a sárba és lemaradtak a lábamról, a talpaik leváltak és azokat spárgával kötöztem oda. A keménykalapom puhára ázott és a karimája belső szélén keresztül csurgott a víz a nyakamba. Új télikabátom büszke prémje úgy nézett ki, mint az ázott macska. De nekem már minden mindegy volt. Félholtan vonszoltam magam tovább. Végül sok kínkeserv után elértük a szekeret, ahol még vagy 1 órát locsolt a novemberi eső, míg végre beértünk a kis sváb falu kocsmájába. Énbennem alig volt már élet. Széteső cipőben, szétázott harisnyában, félig mezítláb, bőrig vizesen dűltem a kályha melletti padra és átkoztam magamat, hogy eljöttem vadászni.

Látod, ezért kell a vadászathoz zsíros cipő vagy vadászcsizma, lódenköpeny és lódenkalap, nem pedig flancból — mondta nyugodtan a barátom, akinél reggel még sokkal okosabb akartam lenni.

Levetkőztem és a tüzes kályha mellé akasztottam ruháimat és a kalapomat. Cipő és harisnya már nem is volt, — azt az esőben eljártam. Vettünk az ottani „úri divatüzletben” gyönyörű, vastag, kék-fehér-piros keresztcsíkos harisnyát és a csizmadiánál egy 48-as cúgos cipőt, amelyik állandóan le akart esni a lábamról. Megebédeltünk. A ruháim megszáradtak, én már mögöttem éreztem az egész kalandot, nevettem rajta és öltözködni kezdtem. De óh, borzalom. A nadrágom annyira összezsugorodott, hogy nem ment föl rám, a kabátom pedig úgy összeszáradt, hogy bele sem tudtam bújni.  Mindenki fulladozott a röhögéstől, csak én álltam ott kétségbeesve, mert tudtam, hogy nekem ugyan sehol a világon, de ebben a fészekben meg pláne nem terem kész ruha.

— Mi lesz most, — kérdeztem. Végre is a falucska — szerencsére — nagypocakú és 2 méter magas állomásfőnökétől kértek részemre kölcsön ruhát. Fölgyűrt nadrágban, fölgyűrt ujjakkal, államvasúti állomásfőnöki uniformisban, a lábamon 48-as cúgos cipővel csoszogtam a vonatra és két, szintén elázott nyúldögöt vonszolva magam után, állítottam be otthon, ahol azt hitték, hogy a vadászaton megőrültem. Kimagyarázkodtam és megfogadtam, hogy többé ez életben sohasem megyek vadászni.

De elmúlt a baj, begyepesedett a rossz emlék, és ami még megmaradt bennem belőle, azon én is már csak mulatok még ma is, ha rágondolok, hogy mint fővárosi gigerli mentem el vadászni, és mint államvasúti állomásfőnök tértem haza. Így hát a fogadalmat is elfelejtettem és a sok biztatásra és invitálásra újra kimentem.

Na, de most már félmázsás halzsírba áztatott bagaria vadászcsizmában, vízhatlanra zsírozott báránybőr kabátban, a fejemen pedig bőrkalappal. Úgy föl voltam szerelve, hogy akár az északi sarkra is elmehettem volna. A rettenetes csizmákban döngött a föld a lépéseim alatt és én büszkén állítottam be a pályaudvaron összegyűlt vadásztársasághoz. Mindenki megcsodálta a remek új fölszerelést és én boldogan vártam az esőt, a havat, a vihart, a ménkűcsapást, amely természeti jelenségek ellen fölszerelve vonultam ki.

De nem esett, nem süvített a szél, nem viharzott, nem csapott le a ménkű, ellenben ragyogott a nap és derűs mosollyal kacsingatott pompás fölszerelésemre. Ilyen száraz és enyhe, — de nem is enyhe — hanem meleg december 5.-e az én életemben csak az az egyetlenegy volt. Társaim ingujjban vadásztak, mulattak rajtam és én elkeseredve kerestem egy kis pocsolyát, legalább abba taposhassak bele vízhatlan bagariacsizmámmal. De hiába. Szeptemberi szárazság és riviérai napfény csúfolt engem végig az egész vadászaton, amelyen báránybőrbundámban majdnem a hőguta ütött meg.

A vadászatot azonban mégsem adtam föl, csak éppen elkezdtem keresni a vadászat kényelmesebb oldalát, amit hamarosan meg is találtam a lesben. A les az nekem való. Az ember kiül az erdőbe és les. Mert, hogy egy őzet lelőni brutalitás volna, az nem áll. Lelőni az őzet semmivel sem brutálisabb, mint megenni azt, „szegény őzike”, mondta egy barátom és őzgerincet rendelt áfonyával. Hát ilyen álszentimentalizmusba nem mehetek bele. Ha sajnálja az őzikét, akkor miért nem sajnálja a szegény áfonyácskát, mert annak is szerves érző élete van és megölik, hogy az ember élvezhesse. Na, és ha brutalitás az őzike megölése, miért nem brutalitás a tehénke, a borjúcska megölése, vagy a méhecske mézének barbár elrablása, vagy bármelyik gyümölcsnek élő állapotban lévő megfőzése vagy megevése.

A tudósok megállapították, hogy a növényzetnek pont olyan érző idegélete van, mint bármely más szerves és élőlénynek. Aki tehát sajnálja azt, amit megeszik, az úgy jár, min a farkas, amely megsajnálta a bárányt és éhen halt. Ebbe bele kell törődni, mert ez az élet rendje. Én beletörődtem és szorgalmasan lesni kezdtem. Nemcsak a vadat, hanem a vacsorát is utána. Sőt, — megvallom — én nem is annyira a vadra, mint inkább a vadászebédekre vadászom, amelyek még a rendesnél is sokkal jobban ízlenek. Nekem a vadászat ürügy a vadászebédre, ahol azzal vigasztalja magát a kövér ember, hogy na, ma ehetek akármennyit, úgyis lejárom. Igaz, hogy én nem járom le, de vigasznak ez az érv mindenesetre nagyon jó, mert így lelkiismeret furdalások nélkül lakhatok jól.

Szóval áttértem a lesre. Csináltattam magamnak egy kis összecsukható les fotelt, s ha van egy kis ráérő időm, semmiféle fáradságtól sem riadok vissza és kocsin rohanok ki a kies erdők rejtett mélyére, ahol kis fotelemen ülve a szúnyogok szemtelenkedése ellen zöld hálóval letakarva töltött puskával az ölemben, kis párnával a fejem alatt mozdulatlanul ülök, mint a jó vadász: hosszú méla lesben. Vadászok és büszkén mondhatom, hogy alig fordul elő leseimen, hogy 1—2 nemes vadat el ne ejtsek — álmomban.

Külsőm után ítélve, engem mindenki a hízás mértékadó szakemberének tart. Pedig ez tévedés. Nem mind arany, ami fénylik. Én éppen ezzel a látszattal ellentétben, akármilyen furcsán is hangzik, a soványkodásnak vagyok képzett tudora. A sovány ember hízni akar mindig, tehát a fogyáshoz nem ért. Ellentétben a magamfajta kövérkével, aki egész életén át fogyni akar, tehát a hízáshoz nem ért, de viszont a fogyáshoz annál többet.

A sovány ember rendszerint hiába akar hízni, csakugyan, mint ahogy a kövér hiába akar fogyni. És éppen azért ismeri a hízás titkait a sovány legjobban és a fogyásét pedig a kövér. A sovány embernek éppen olyan probléma a hízás, mint a kövér embernek a fogyás és így vagyok én a kövér, a fogyásnak legelső szakembere, mert talán még senki sem akart annyiszor fogyni, mint én és senki sem vívott annyi meddő csatát a kövérséggel, mint éppen én, akinek egész élete egy óriási küzdelem a kövérséggel.

Én őszintén bevallom, hogy hiába küzdök, hiába verekszem a saját külön kövérségemmel, én azt legyőzni nem tudom. És amilyen érthető ez, éppen olyan érthetetlen, hogy valaki, aki sovány, nem tud meghízni. Mert tessék csak elképzelni, hogy mennyivel könnyebb egy folyton kínált káposztás kockát megenni, mint egy sóvárgott és imádott káposztás kockát otthagyni. Egy ilyen meghízlalandó sovány nem is tudja, milyen irigylésre méltó a helyzete, mikor folyton kínálják, hogy: egyél még egy kis libamájat; — kóstold meg ezt a finom krumplis nudlit; — no, egy kis csokoládés habos tortát egyél még drágám, — no, egyél még, — az én kedvemért. — Ügy drágám, most még igyál egy kis desszert bort, aztán feküdj le egy kicsit és pihenj. Tessék ezt már most szembeállítani egy lefogyasztandó kövér életével, aki egyebet sem hall, mint: ne egyél annyit. Már megint kenyeret eszel?! A zsírosat (ami pedig a legjobb), vágd le a húsról. Neked nem szabad bort inni, mert az alkohol hizlal. Vagy vendégségben, mikor eléje raknak egy önmagát kellető finomillatú nagy tál túrós csuszát, amelyen csorog a tejfel és azt mondják: tessék parancsolni egy kis túrós csuszát, na, egy picit legalább, tessék, a mi kedvünkért, — nagyon finom. És én most ott ülök szemben a nagy tál túrós csuszával, amelyen a tejfel tetején pöckösen remeg a túró és ingerkedik a kívánatos tepertő. Ott tessék aztán megpróbálni nemet mondani, ott tessék megpróbálni „jellemnek” lenni, ott tessék hősködni és a sóvárgó gyomrot és ínyt a vágyva vágyott gyönyöröktől megfosztani.

Erről csak az ítélkezhetik, aki úgy szereti azt a drága jó túrós csuszikát, mint én és volt már hasonló helyzetben.

Itt még mellesleg meg kell magyaráznom, hogy miért is nevezik a csuszát, csuszának. A helyesen elkészített csusza, minden egyes kockája halálos ellensége kell hogy Legyen a másiknak és nem szabad összefogódzniuk, mint a jó testvéreknek. Hogy aztán mikor eszi az ember, akkor ellenállást fejtsenek ki és odatapadjanak a szájpadláshoz. Szóval az ilyen önálló, önmaguknak lő’ túrós csusza kockáknak annyira kell vajban és tejfölben megfürdeniük, hogy mikor az ember őket az ajkára emeli, azok önmaguk egy cuppanással csússzanak le illetőségi helyükre: a gyomorba. Innen származik tehát az elnevezés: csusza.

Szóval, hogy visszatérjek ahhoz az átkozott fogyáshoz, fogyni csak operációval lehetne igazán. Még pedig úgy, hogy kioperálják a kövér ember agyát és helyébe egy nagy sovány ember agyát helyezik be, valamiképpen a sovány ember agyának a helyébe a kövér ember agyát. Akkor majd a sovány ember úgy fog gondolkozni az evésről és az ételekről, valamint a kényelemről és a szundikálásról, mint a kövér és hízni fog. Viszont a kövér ember éppen úgy elveszti az ízek és mennyiségek iránti szeretetét, éppen úgy fog ide-oda ugrándozni és szaladgálni, mint a sovány és fogyni fog. Bizony kérem!

Az nem elég a lefogyáshoz, hogy az ember kúrát tart és lefogy. De nem ám! A kúra elmúlik, de az étvágy megmarad, és hipp-hopp, a nagy kínnal elvesztett ki-lócskák, bár nagy lelkiismeret furdalások közepette, de újra visszakerülnek régi helyükre, a pocakra, ahol olyan jól érezték magukat és ahol olyan kevéssé kívánatosak. És minek mindez? Miért akarjon a sovány kövér és főleg miért akarjon a kövér sovány lenni? Miért? Amikor a soványság természetellenes állapot. A soványság a betegség, a nyomorúság és a koplalás szomorú szimbóluma. A soványság büntetés, mint a hét szűk esztendő, szemben a kövérséggel, amely jutalom, mint a hét kövér esztendő. Akkor szép a kalász, ha kövér, akkor jó a föld, ha kövér. A kövérség a szép gömbölyű életet, soványság a csontos halált juttatja az ember eszébe. Nincsen erre semmi szükség. Van erős és van gyenge ember, van okos és buta ember, van bandzsa, rövidlátó, vagy messzelátó ember. Van fekete, szőke, vörös ember, van alacsony és magas ember és éppen így van sovány és kövér ember is. Jól is nézne ki, ha egy magas ember állandóan alacsonyító kúrát tartana, és egy alacsony ember növő kúrát. Nem! Az ember nyugodjék meg abban, hogy olyan, amilyen és ne kívánja felebarátja alakját.

De meg kérem, mondjuk már, hogy kövérnek lenni egészségtelen és, hogy sokat enni: öngyilkosság. Rendben van, elhiszem. De még akkor is szívesebben ugrom fejest egy nagy tál finom rakott káposztába, mint a Lánchídról télen a Dunába. Na, nem igaz?